11. fejezet: Barát vagy ellenség?

- Nem zavarok? - nézett rám.

- Ha zavarnál nem kérdeztelek volna meg. - nevettem.

- Most már ideje nekünk is mennünk. - állt fel Sakura és Junichi.

- Oké. De hát te nem itthon alszol? - néztem Junichira.

- Sakuránál alszom. - pirultak el.

- Okés. Sziasztok! - mondtuk Stilessal.

- Sziasztok!

Az este hamar elaludtunk, mert nagyon fáradtak voltunk. Reggel hangos beszédre lettünk figyelmesek.

- Kik vannak odalent? - kérdeztem.

- Nem tudom. Megnézem, te maradj itt. - állt fel Stiles.

Lement és szétnézett. Mikor visszajött elég furán nézett rám.

- Kik azok?

- Ha elmondom nem mész le veszekedni? - ült le mellém.

- Miért veszekednék? - értetlenkedtem.

Az anyukád és Malia jöttek haza. Amikor ezt kimondta olyan fájdalom töltött el, mint még soha. Egyrészt lementem volna és mindkettőjüket kizártam volna az életemből másrészt mégis csak az anyámról és a "nevelő" anyámról van szó.

- Lemegyek. - álltam fel.

- Jó. De én is megyek veled a biztonság kedvéért. - fogtam meg a kezem Stiles.

Lementünk a lépcsőn én pedig odamentem "anyához".

- Anya!

Éreztem, hogy ez nem helyes. Nem őt kéne anyának szólítanom. De mégis csak ő nevelt fel Malia pedig nem is törődött velem. Soha nem is keresett. Amikor ezt kimondtam elfordultam és odamentem Maliához. Ő csak nézett és megölelt. A szememből kicsordult egy könnycsepp és végig folyt az arcomon. Éreztem, hogy ő is sír.

- Sajnálom. - súgta a fülembe.

Én nem válaszoltam csak még szorosabban átöleltem. Hirtelen valaki megfogta a vállam. Hátra fordultam is megláttam anyát.

- Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el. Mióta az anyukád voltam saját gyerekemként tekintettem rád. De a szívem legmélyén éreztem, hogy ez nem helyes. Azt hittem, ha egyszer, majd rájössz, utálni fogsz.

- Nem utállak. Hisz mégis csak te voltál az, aki felnevelt, óvott és dédelgetett. - öleltem meg.

- De így, hogy már tudod, hogy nem én vagyok az anyukád, be szeretnék mutatkozni. Brenda vagyok, Derek nővére. - nyújtotta a kezét.

- Derek nővére? - néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Igen. - lépett be Derek.

- Miért nem mondtátok el? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- A te érdekedben. - fogta meg a vállam Stiles.

- Nekem most kell egy kis idő. - szaladtam ki az ajtón.

Láttam, hogy Stiles áll az ajtóban és csak néz. De nem érdekelt futottam, ahogy csak tudtam. Úgy döntöttem elmegyek egy kicsit San-Franciscoba, a nagymamámékhoz. Felszálltam a vonatra és útnak indultam. Útközben elaludtam és mikor magamhoz tértem egy srác ült velem szembe és nézett. Nem nyitottam ki a szemem, mert kíváncsi voltam, hogy mire készül. Amikor felállt és közeledni próbált, megmozdultam.

- Meg ne próbálj közelebb jönni! - mondtam még mindig csukott szemmel.

- Ezt meg, hogy?

- Attól, mert csukva van a szemem még mindent hallok. - nevettem és ránéztem.

- Theo vagyok. - nyújtotta a kezét.

- Ino. - fogtam meg.

- Na és merre mész? - kérdezte miközben az ablakon bámult kifelé.

- San-Franciscoba. A nagymamámék.

- Én is oda tartok. Az apámhoz. - nézte továbbra is a tájat.

- Anyukád? - ültem fel.

- Még születésemkor meghalt. Apámnak választania kellett, hogy anya vagy én. Anyám könyörgött neki, hogy engem válasszon. Ezért nem bír annyira. Néha a fejemhez szokta vágni, hogy minden az én hibám és nem engem kellett volna választania. - vonta meg vállát.

- Dettó. Csak nekem az apám halt meg. Ráadásul nem rég tudtam meg, hogy az, aki felnevelt nem az anyám, hanem a legjobb fiú barátom nővére, és akit a nagynénémnek hittem az igazából az anyám. - vontam meg én is a vállam.

- Na, jó. Ezt te nyerted. - nevetett.

Jó érzés volt egy kicsit gondok nélkül lenni és normális tininek érezni magam.

- Na és van testvéred? - nézett rám.

- Igen. Egy bátyám. Na és neked?

- Nincs. Pedig néha jó lenne, ha lenne. Elmondanám neki a gondjaim, sírnék a vállain. Elmesélném neki, hogy milyen, széplánnyal találkoztam a vonaton. - nevetett.

- Ez aranyos. - mosolyodtam el. Köszönöm, de van barátom. - nevettem.

- Ő hogy-hogy nincs itt? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát, annyi minden történt, hogy kellett egy kis magány. Így hát eljöttem otthonról és gondoltam meglátogatom a nagymamám.

- Értem.

Annyit beszélgettünk, hogy arra lettünk figyelmesek, hogy már San-Franciscoba vagyunk. Leszálltunk és körbe néztem.

- Mi a baj? - nézett rám értetlenül Theo.

- Nem igazán tudom, hogy mi merre van. Igazából most vagyok itt először. - nevettem a tarkómat vakarva.

- Segítsek? - nézett rám.

- Megtennéd?

- Persze. Úgyis minél kevesebb időt akarok az apámmal tölteni. - nevetett.

- Köszönöm. - öleltem meg.

Nagyon megkedveltem Theot mint barátot.

- Ugyan semmiség. - vont vállat.

- Akkor induljunk! - mentem előre.

- Ino! - szólt utánam Theo nevetve.

- Hmm? - néztem hátra.

- Másik irány. - nevetett.

- Oh. - nevettem.

10. fejezet: Édesapám halála

Felszaladtam és megláttam Sakurát a földön ülve.

- Sakura! – kiabáltam.

Ő felkapta a fejét és elkezdett rohanni hozzám. Megöleltük egymást és elsírtuk magunkat.

- Mégis mi történt? – kérdezte sírva.

- Semmi. – öleltem meg.

Tudom, nem kellett volna hazudnom. De nem mondhatom el neki, hogy majdnem megölt. Ráadásul ki volt vágva a szeme, és össze volt varrva a szája.

- Junichi?! – nézett a hátam mögé Sakura.

Elengedett és odarohant, hogy megölelje. Kijöttek a többiek is. Én odamentem Stileshoz és nyomtam egy puszit az arcára.

- Ti csak nem? – néztek ránk a többiek.

- De. – válaszoltuk egyszerre.

Igen. A világ leghelyesebb fiúja az enyém.

- Ino! – nézett rám Stiles.

- Hmm? – kérdeztem.

- Ő meg ki a fene? – kérdezte.

- Ezt én is tudni akarom! – mondta Derek. – Hiszen kis híján, majdnem megölt! – mérgelődött.

- Junichi! – kiabáltam nevetve. – Gyere csak ide!

- Tessék? – állt mellém.

- A többiek arra kíváncsiak, hogy ki vagy? – kacsintottam.

- Nos! Én Ino bátyja vagyok. – nevetett.

- De hiszen te meghaltál! – kimeredt a szemük.

- Igazából csak megrendeztük a halálom anyámmal és a húgommal, hogy megszökhessek a vadászok elől.

- Mit akarnak tőled a vadászok? – kérdezte Derek.

- Van nálam valami, ami nekik kell.

- Micsoda? – kérdezték a többiek egyszerre.

- Egy emlék. A születésének emléke. – válaszoltam.

- Mégis minek nekik a születési emléked? – kérdezte John.

- Mert amikor megszülettem a szüleim rájöttek, hogy a normál embernél sokkal okosabb vagyok. Már kicsiként tudtam olyan dolgokat, amiket senki más. Tudtam az összes természetfeletti lényről és megtudtam őket állítani. – mondta Junichi.

- Ha megkapják a születésed emlékét, akkor megtudják a titkod és felhasználják. Nemde? Ezért bujdostál. – mondta Malissa.

- Pontosan. Ezért vert édesapám. Mert ő is tudni akarta, de senkinek nem mondtam, csak Inonak. – nézett rám.

- Jobb lesz, ha hazaindulunk, mielőtt a nővérem megtalál minket. – mondtam.

- Miatta már nem kell aggódnod! – mosolygott Sophie és John.

- Mégis miről beszéltek? – értetlenkedtem.

- Megöltük. – mondta Stiles.

- Eggyel kevesebb gond. – nevettem.

Útnak indultunk haza. Hála az égnek, senkinek nem lett komolyabb sérülése és végre Sakura is előkerült. Junichi pedig végre velünk lehet, és nem kell többet bujkálnia.

- Ino! Mégis mi történt apával? – jött oda.

- Elkapták. Elrángatták a Kawaguchi-tóhoz, kivágták a szemét és összevarrták a száját, mert nem mondta el, hogy hol vagyunk. Én csak zokogva néztem, hogy mi történik. Apám utoljára rám nézett és azt suttogta: „Csukd be a szemed!”

- Én csak zokogtam, megfordultam és elkezdtem szaladni. Azóta is kísért, amit láttam. Ha lehunyom a szemem, megjelenik és engem hibáztat. Amikor csak van időm, viszek a tóhoz egy szál bíbor jácintot. – mondtam könnyeimmel küszködve.

- A szomorúság virága. Nem te vagy a hibás! – ölelt meg.

- Jó érzés újra megölelni. – vigyorogtam.

Otthon bementünk és leültünk.

- Kértek valamit? – néztem a többiekre.

- Nem. – mondták egyszerre.

- Nekünk most mennünk kell. Így is elég próbatételnek voltunk kitéve. – fogta meg mosolyogva Sophie a hasát.

- Csak nem? – csillant fel a szemünk.

- De. – vigyorogtak.

- Gratulálunk! – mondtuk egyszerre.

- Köszönjük! Sziasztok! – kiabálták a kapuból.

- Sziasztok! – kiabáltunk mi is.

- Felmegyünk a szobámba? – néztem a többiekre.

Derektől még útközben elváltunk. Azt mondta sietnie kell haza.

- Menjünk. – mondták.

Odafent még beszélgettünk egy kicsit, majd Malissa is hazament.

- Nem alszol itt? – néztem Stilesra.

9. fejezet: Végre előkerült Sakura!

Mivel ő is olyan, mint én, tudta mire készülök. Mikor betöltöttem a 13-dik életévemet, már tudtam, nem épp egy átlagos gyerek vagyok. Volt valami, amit már akkor felfedeztem magamon. Ha összpontosítok valamire, akkor az erőm háromszor akkorára nő meg. Ha kiesek a koncentrációból egy harc közben akár rosszul is elsülhet, ugyanis olyankor az, amire összpontosítok az ellenkezőjét váltja ki. Olyankor a testem nem én uralom, és akár a szeretteimet is képes vagyok megölni gondolkozás nélkül. Derek tudta mit vállalok ezzel, és mégsem állított meg. A két férfi hirtelen elkezdtek csapkodni a farkukkal próbáltam kitérni előlük. A baloldalinak bevertem egyet, majd az akkorát repült, hogy a falon is nyomot hagyott. Ekkor a jobboldali hátulról támadt. Mire megfordultam Stiles ott állt és harcolt. Én csak néztem mennyire elképesztő.

- Nem akarsz segíteni? - nézett rám a földön feküdve.

- De! Persze! Csak elképedtem. - rohantam oda.

Felkaptam Stilest és odavittem a többiekhez. Én visszamentem és harcoltam. Hamar véget ért. Belerúgtam egy hatalmasat, ő pedig neki csapódott a falból kiálló vasrúdnak az pedig átszúródott a testén.

- Nem semmi. - képetek el a többiek.

- Mégis mik voltak ezek? - sétáltam oda.

- Nem tudjuk. De jobb lesz, ha minél hamarabb kiderítjük.

- A nagyapám holmijai között van egy könyv, amiben minden természetfeletti lény benne van. – mondtam.

- Rendben! Akkor te és Malissa visszamentek és megnézitek, mi pedig kihozzuk Sophiet. – szaladt be Stiles és John.

- Gyerünk! – mondta Malissa.

Elég gyorsan hazaértünk. Otthon felszaladtunk a szobámba, és elővettem a szekrényem mögül egy nagy dobozt. Kinyitottam, majd kiszedtem a legaljáról egy vastag és poros könyvet. Már vagy egy órája lapozgattuk, de nem találtunk semmit.

- Várj Ino. – kapott a kezemhez Malissa mikor épp összeakartam csukni a könyvet.

- Mi az? – néztem rá.

- Ezen a képen olyanok vannak nem? – nézett a könyvre, majd rám.

- Squamata! - válaszoltam.

- Azonnal szólnunk kell Stilesnak. – álltam fel sietve.

- De mégis mik ezek?

- Olvasd el! – néztem rá.

- Ó, te jó ég! – állt fel.

- Meg kell őket mentenünk! – kiabáltam Malissara aki teljesen le volt fagyva.

Elindultunk vissza, hogy figyelmeztessük Stilest és Johnt, ugyanis a könyv azt írta, hogy ezeket csak én vagy Derek tudjuk legyőzni, ugyanis olyan gyorsak, hogy nem lehet őket követni. A harapásuk halálos. Olyan mennyiségű mérget juttatnak az ember testébe, hogy szépen lassan lebénul, és addig szenved, míg a légcsövei el nem záródnak.

- Ino! Kérdezhetek valamit? – nézett rám Malissa.

- Persze.

- Derek tudta, hogy mire készülsz?

- Igen. Mikor 13 éves voltam, én már akkor tudtam, hogy nem vagyok átlagos gyerek és, hogyha összpontosítok valamire, akkor az erőm a háromszor akkorára nő meg. Ha kiesek a koncentrációból egy harc közben, akár rosszul is elsülhet ugyanis olyankor az, amire összpontosítok az ellenkezőjét váltja ki. Olyankor a testem nem én uralom és akár a szeretteimet is képes vagyok megölni gondolkozás nélkül. De ezt nem mondhatod el senkinek. Kérlek! – néztem Malissara.

- Nyugi, nem mondom. De miért nem állított meg? – kérdezte.

- Ezt még én sem tudom.

Mikor odaértünk megpillantottuk Dereket. Egy kard volt a kezében és éppen egy férfival harcolt.

- Hol vannak Stiles-ék? – néztünk körül.

- Nem tudom. Addig keresd, meg őket, én segítek Dereknek. – kezdtem szaladni.

- Oké! – kiabálta Malissa, majd befutott.

Mire odaértem Derek pont a földre került, és a férfi le akarta szúrni a saját kardjával. Elé álltam, feltartottam a kezem kivédve ezzel a szúrást.

- Nem hiszek a szememnek. – mosolyodott el.

- Junichi! – öleltem meg, majd sírva fakadtam.

Ekkor az ajtón kiléptek a többiek, John hozta Sophiet, Malissa pedig egy másik lányt. Nem tudtam ki az, de most nem is ez volt a lényeg, Hisz, újra láthatom Junichit.

- Ino! - kiabált Derek. Hátrafordultam és ránéztem - Stiles. – mondta könnyes szemekkel.

- Az nem lehet! – Berohantam és kiabáltam. - Stiles! Hol vagy? – Nem érkezett válasz.

Találtam egy lépcsőt, amin lerohantam. Megpillantottam Stilest a földön feküdve és vérzett az egész teste. Odaszaladtam és letérdeltem. Sírva fakadtam és rádőltem mellkasára. Ránéztem az arcára, és hosszasan megcsókoltam még utoljára. Elemeltem a fejem és tovább sírtam, amikor rácsöppent egy könnycsepp az arcára és végig folyt. Hirtelen megszólalt.

- Köszönöm! – mosolygott.

- Stiles! – csillant fel a szemem.

- Szeretlek. – mondta könnyes szemekkel.

- Én is! – majd megcsókoltam.

Felült és megfogta a sebeit.

- De mégis mit köszönsz? – néztem rá könnyes szemekkel.

- A könnyeid…

Ekkor lerontottak a többiek.

- Ino! – szólt Malissa. - Valaki vár odakint.

- Mégis kicsoda? – felálltam és felemeltem Stilest is.

- Sakura. – mosolygott Stiles.

- Hogy? Életben van? – könnybe lábadt a szemem.

- Igen, őt is fogva tartotta a nővéred. – jött le John, oldalán Sophie-val.

- Sophie! – szaladtam oda hozzá és megöleltem.

- Téged is jó újra látni! – ölelt vissza.

- Megnézem Sakurát! – kiáltottam vissza a lépcsőről.

8. fejezet: Mentsük meg Sophiet!

- Ő az igazi anyád. – állt fel John.

Nem jutottam szóhoz. Nem elég, hogy kiderül, hogy valami idéző vagyok és, hogy miattam vannak itt Johnnék, még azt is megkell tudnom, hogy Malia, akit a nagynénémnek hittem valójában az anyám.

- Földre! – kiáltotta Malissa.

Az erdőből valaki elkezdett lőni minket. Stiles és a többiek hirtelen lehasaltak, én pedig annyira lefagytam, hogy nem tudtam mit csináljak. Egyszer csak valami szúró érzést éreztem a kezemben. Eltaláltak. Hirtelen összeestem. Stiles pedig odahúzott magához.

- Jól van? – néztek rám.

- Csak súrolta. – mondta Stiles, majd ránézett John-ra.

- Nézd csak! - kiáltott neki oda Malissa.

Stiles megfordult és a vérzés elállt a seb pedig szépen lassan eltűnt.

- Azt hittem már soha nem indul be a gyógyulás. - könnyebbült meg Stiles.

- Mi történik vele? - meresztette ki szemét Malissa.

- Mivel ő egy eléggé különleges Idéző, így képes gyógyítani saját magát és másokat. De a gyógyítás túl sok erejét veszi el. Ezért nem szabad elmondanotok neki, különben mindenkit megpróbál majd meggyógyítani. És, ha túl sok ereje megy el, akár meg is halhat. - emelte fel a hangját.

Mire magamhoz tértem már az ágyamon feküdtem, Malissa pedig ott ült mellettem.

- Mi történt? - fogtam a kezem.

- Csak elszédültél. - mosolygott Malissa.

- Lehet egy kérdésem? - ültem fel.

- Természetesen. - mondta Stiles.

- Mégis mik vagytok ti? - néztem Johnra.

- Stiles már elmondta, hogy ő micsoda. – mondta John.

- Igen. Ti is farkasok vagytok? - lepődtem meg.

- Hasonló. – nevetett.

- Ezt, hogy érted? – értetlenkedtem.

Mivel Malissa Stiles húga, így ő is farkas. Sophie és én pedig préri farkasok vagyunk.

- Na és Derek? – húztam fel szemöldököm.

- Én olyan vagyok, mint te. – ugrott be az ablakon.

- Idéző? Akkor mégis mire kellek én, ha Derek is idéző?

- Mert te vagy a fő. Én csak alattad állok. – válaszolta Derek.

- Sokkal. – veregette meg vállát Stiles, majd kiugrott az ablakon. - Nem jöttök? – kiabált vissza.

- De. Máris. - ugrottam ki az ablakon.

- Na, ez már tetszik. – nevettek odabent a többiek.

- Nem érünk rá egész nap. – nevettem.

- Igaza van. – majd kiugrott Malissa.

- Ha tényleg ő vitte el, akkor elég messze lehetnek. – mondta John.

- De, hogy érjük őket utol? - kérdeztem.

Ekkor Stiles és Malissa átváltozott farkassá John pedig préri farkassá.

- Velünk mi lesz? - néztem Derekre.

- Attól, hogy nem tudunk átváltozni, gyorsabbak vagyunk. - nevetett.

Megfogta a kezem és elkezdett rohanni. A többiek pedig utánunk.

- Hogy lehetünk gyorsabbak náluk? - értetlenkedtem.

- Mivel mi, amint már rájöttél, idézők vagyunk és mi mindenben jobbak vagyunk, mint bárki más. Erősebbek, eszesebbek és gyorsabbak. Mivel te vagy a "főnök", így te ezekben nálam is jobb vagy. - válaszolt Derek.

- De miért vagyok én a "főnök"? - néztem rá kérdően.

- Mert a te nagyapád volt régen a főnök, az én apám pedig akárhányszor próbálta legyőzni, soha nem jött össze neki. Amikor anyukád teherbe esett, a nagyapád még a méhben átruházta rád hatalmát, mert tudta neki nincs sok hátra.

- Akkor én most erősebb vagyok, mint bárki más?

- Igen, de ezt senkinek nem szabad elmondanod. Még Stilesnak sem.

- Miért hangsúlyozod ki Stilest? - néztem rá.

- Mindenki tudja, hogy van köztetek valami. - húzogatta szemöldökét.

- Nem tudom, mire gondolsz. - fordultam el.

- Tudom, hogy megcsókolt. Láttam. Ráadásul mindig rólad beszél, és úgy néz rád.

- Mégis, hogy?

- Úgy, hogy félt és szeret.

Vajon tényleg szeretne? Három óra múlva elértünk egy elhagyatott városhoz. Megálltunk, Malissa pedig mélyen beleszagolt a levegőbe.

- Itt vannak. - nézett Johnra.

- John! - fordultam felé.

- Kihozzuk, ígérjük! - mondtam.

- Nem élném túl, ha bármi baja esne. - nézett ránk könnyes szemmel.

- Nem esik bántódása. - válaszolta Malissa.

- Gyerünk! - utasított minket Stiles.

- De mégis ki tartja fogva? - kérdeztem.

- A te drágalátos nővéred. - veregette meg vállam Derek.

- Basszus... - állt meg Malissa.

- Mi a baj? - kérdeztem.

Ő csak az ajtóra mutatott és ekkor megláttunk két férfit. Hosszú farkuk volt és a karmuk sem volt sokkal rövidebb.

- Már csak ez hiányzott. - változott át John.

Ránéztem Derekre ő pedig csak bólintott.

- Ha más választásom nincs. - kezdtem szaladni feléjük.

- Várj Ino! Ne csináld! - kiabáltak utánam kivéve Dereket.

7. fejezet: Ki is nekem Malia?

Hirtelen hallottam, hogy valaki kopog a bejárati ajtón.

- Shh... Valaki jött. Mindjárt jövök. csak megnézem.

- Vigyázz magadra! - ragadta meg a kezem a lány.

- Nem kell félteni! Megtudom magam védeni! - és elővettem egy kést.

A lány elmosolyodott, majd elengedett. Kimásztam olyan halkan, ahogy csak tudtam. Lementem és kinyitottam az ajtót. Stiles állt ott. A mellkasa szét volt karmolva.

- Segíts légyszi! - majd összeesett.

Nem tudtam mit csináljak. Ha ő tartotta fogva a lányt és a fiút, akkor akár engem is elrabolhat. Felemeltem és lefektettem a kanapéra. Elővettem az egészségügyi ládát, majd megpróbáltam összevarrni a sebeket. Megvizsgáltam és elég mélyek voltak. Összevarrtam, majd óvatosan ráadtam apa régi pólóját. Mivel Stiles eszméletlen volt, gondoltam felmegyek és megkérdezem, hogy vajon ő tartotta-e őket fogva.

- Nyugi, csak én vagyok. - másztam le.

- Ki volt az? - kérdezte a fiú.

- Először inkább én kérdezek. Ki tartott titeket fogva? A ház tulajdonosa?

- Stilesra gondolsz? - néztek rám.

- Igen.

- Nem fogsz hinni nekünk, ha elmondjuk ki tartott minket fogva.

- De hinni fogok csak muszáj elmondanotok, hogy ki volt az, mert így nem tudok segíteni.

- Te biztos vagy abban, hogy meghalt a családod?

- Igen. A bátyám és az apám.

- Szóval te nem is tudsz róla? - kérdezték egyszerre.

- Miről? - fagytam le.

Ekkor valaki bekopogott a kis ajtón.

- Nem azt mondtad, hogy senki nem tud a szobáról? - dühöngtek.

- De. Csak a nagyapám és én tudok róla. Még anya se.

Lassan odamentem és kikukucskáltam egy kis résen.

- Stiles az. Beengedjem? - néztem rájuk.

- Huh. Persze. - könnyebbültek meg.

Kinyitottam és egy hirtelen mozdulattal lerántottam.

- Honnan tudsz erről a szobáról? - nyomtam a falhoz.

- A nagyapád mondta még régen.

- Te ismerted a nagyapám?

- Ino tudnod kell, hogy én sem vagyok egy átlagos szomszéd.

- Ezt már valahogy éreztem. - nevettem.

- Emlékszel a múltkorira? Ami a Kawaguchi-tónál történt.

- Sakurával? Várj! Te voltál. Te voltál a farkas. Te mentettél meg. - engedtem el.

- Igen. Megesküdtem a nagyapádnak, hogy az életem árán is megvédelek. Elkezdtem szédülni és hirtelen összeestem. Mikor felébredtem Stiles ölében feküdtem a nappaliban. Ránéztem majd halkan suttogtam.

- Köszönöm.

 Közelebb hajolt, belenézett a szemembe, majd az ajkamra és megcsókolt. A csókunkat egy nagy csattanás szakította meg. Stiles és én a nappaliban voltunk. Felrohantunk, és az ablakom ki volt törve. A titkos ajtó pedig nyitva volt. Lemásztunk. Csak a fiú volt ott.

- Elvitte. - suttogta.

- Ki vitte el? Hogy hívnak? – kérdeztem.

- John. John-nak hívnak. - fogta véres pólóját.

- Mutasd a sebed! - emelte el John karját Stiles.

- Nagyon súlyos? - kérdeztem.

- Eléggé! - állt fel.

- Stiles! Mentsd meg Sophie-t és öld meg azt, aki elvitte! - kiabált John.

- Mégis kit akarsz megölni? - álltam fel.

- Ino tudnod kell valamit. Amikor megszülettél nem ketten voltatok testvérek. Előtted született egy nővéred, akit édesanyád holtan hozott a világra. A szülésznők átvitték egy másik szobába. Másnap, mire édesanyád utoljára látni akarta, nem találta a szobában. Szólt az orvosoknak, de sehol nem találták a babát. Apád tudta, hogy mi történt vele. Így hát útnak indult a nagyapádhoz segítséget kérni, mert tudta, ha a nővéred felnő és megtalál téged, nem ölelést akar majd, hanem a halálodat. Azt akarja, hogy szenvedj úgy, mint ő. Ezért vagyunk itt mindannyian.

- De ha halott volt, akkor mégis hova lett? Ráadásul újszülött baba még csak járni sem tud. – értetlenkedtem.

- Valaki elvitte. Azt próbáljuk kideríteni, hogy ki. – mondta John.

- Várj, hogy érted, hogy ezért vagytok itt mindannyian? Kik vannak még? És te, John honnan tudsz a nővéremről?

- A nagyapád a védelmedre küldött minket, egyenesen San-Franciscobol. John, Derek, Sophie, én és még ketten vannak.

- Ti mind miattam vagytok itt? Ki az a másik kettő?

- Igen. Egyiküket szerintem már ismered. – nevettek.

- Miért? – lepődtem meg.

- Az egyikük az én drágalátos húgom, Malissa. – mondta Stiles.

- A másik a nagynénéd, aki valójában nem a nagynénéd.

- Malia? Akkor kicsoda? – néztem rájuk tágra nyílt szemekkel.

- Ő a te…

6. fejezet: Mi vagyok valójában?

- Mit tettél Stiles? Válaszolj már! - fogtam meg a torkát.

- Ne nyúlj hozzám! - szorította meg a kezem és mélyen belenézett a szemembe.

– Engedj el, ez fáj! - kiabáltam rá.

- Sajnálom Ino! Nem akartam!

- De mit tettél? - kérdeztem.

- Az anyád...

Nem vártam meg, hogy befejezze, hanem lerohantam a lépcsőn anyának kiabálva. De nem jött válasz. A ház előtt valaki ott feküdt a fűbe. Féltem, hogy anya az. Odarohantam, letérdeltem és átfordítottam. Nem hittem a szememnek. A nagynéném volt az. Meghalt. De nem átlagos módon. A torka ki volt tépve. Akkor mégis hol az anyám? Berohantam az erdőbe. Az erdő közepén állt valaki. Odakiabáltam neki.

- Anya te vagy?!

Válasz viszont már nem érkezett. Ekkor elkezdett szaladni, én pedig utána. Majd hirtelen eltűnt. Visszasiettem Stiles-hoz, hogy mégis hol van anya. A házban egy váratlan dolog történt. Az anyám ott aludt a kanapén, Stiles pedig a saját házában volt. Kiszaladtam a ház elé, vajon ott van-e még a nagynéném. Legalábbis a teste. De sehol nem volt. Nem tudtam mi történik. Megláttam a nagynéném a teraszon. A hintaszékben aludt. Bementem, lefürödtem és lefeküdtem. Másnap reggel anya költött 5 órakor, hogy valaki van az ablakomba. Először nem hittem neki mivel az én szobám az emeleten van, és sehogy nem lehet az ablakomban állni. Odanéztem és igaza volt. Valaki ott állt.

- Anya! Menj le, és zárkózz be a fürdőbe és csak akkor nyisd ki, ha én kopogok! Senki másnak ne nyisd ki az ajtót! - utasítottam.

Én lassan odasétáltam az ablakhoz és le sem vettem a szemem arról, aki ott állt. Ahogy egyre közelebb értem megláttam, hogy egy férfi az. Hálának a függöny miatt kintről nem lehetett belátni. A telefonomért nyúltam, majd Stiles számát tárcsáztam. Hamar felvette, én pedig remegő hangon elmondtam neki, hogy valaki van az ablakomba. Azt mondta, máris megnézi.. Leszaladtam a fürdőhöz és bekopogtam.

- Én vagyok az, engedj be!

Anya kinyitotta az ajtót majd megölelt.

- Jól vagy? - kérdezte.

- Nem tudom hova lett! - fogtam a fejem.

- Jobb lenne, ha ma nem mennél iskolába. Viszont nekem ma el kell mennem San-Franciscoba dédnagyapád temetésére.

- Ma lesz? Én miért nem mehetek?

- Nem. Holnap. Tudod, hogy a dédnagyapád családja nem szeret. Szerintük te nem átlagos vagy. De tudod, hogy gyogyósok. - nevetett.

- Hogy értik, hogy nem vagyok átlagos?

- Sehogy kicsim. Ezzel ne törődj. Mindig is bolondok voltak. Na, de nekem két óra múlva indul a gépem, szóval mennem kell pakolni.

Nem tudom, hogy mi történt. Stiles viszont eltitkol előlem valamit, muszáj megtudnom, hogy mit.

- Mindjárt jövök! - kiabáltam kifelé menet.

Átmentem Stiles-hoz, és kopogás nélkül benyitottam, majd felrohantam a szobájába.

- Mit titkolsz előlem? - nyitottam be.

Azonban Stiles nem volt a szobájában. Lementem, és körül néztem, de lent sem találtam. Kimentem, de az udvaron sem találtam. Hallottam valamit a pincéből. Halkan lementem a lépcsőn és óvatosan benyitottam. Nem hittem a szememnek. Egy nő és egy férfi volt odalent. A kezük a plafonhoz volt kötve, szájuk pedig beragasztva. Közelebb mentem hozzájuk. A szemük tiszta könny volt, ruhájuk véres, arcuk koszos. Le akartam szedni a szájukról a tapaszt. De elkezdtek rángatózni mintha nem akarnák. Valami olyasmit próbáltak mondani, hogy bújjak el, mert megtalál. Nem értettem kire gondolnak. Meghallottam, hogy recseg a lépcső. Az ajtóra néztem, majd vissza rájuk. A fejükkel mutattak a szoba végébe egy ládához. Odaszaladtam és belebújtam. Volt egy kicsi lyuk az oldalán ahol pont kiláttam. Egy férfi volt az. Nagyon emlékeztet valakire. Hirtelen eszembe jutott. Ugyanúgy néz ki, mint aki az ablakomba volt este. Igen. Végre emlékszem mi történt. A nagy gondolkozásban észre sem vettem, hogy kiment a férfi. Kimásztam a ládából és odasétáltam hozzájuk. Majd egy hirtelen mozdulattal letéptem a lány szájáról a tapaszt. Kioldoztam és aztán a fiút is.

- Gyertek velem. Tudok egy helyet, ahol nem talál rátok. - ragadtam meg kezüket.

Kivezettem onnan és felvittem őket a szobámba.

- A nagyapám régen mindig óvott valamitől, de soha nem mondta el, hogy mitől. Azt mondta csak akkor bújjak ide, ha életveszélyben vagyok és ti most abban vagytok.

Az ajtó az ágyam alatt volt, és egy titkos szobába vezetett a ház alá. Nem mentem le soha, mert nem volt rá szükségem. Idáig. A szobát kívülről nem lehet látni. A falak mentén sem. Soha nem értettem mitől óv ennyire a nagypapám. De most nem ezzel törődtem. Levezettem őket.

- Tessék! Hoztam nektek tiszta ruhát és egy kis ennivalót.

- Köszönjük!

- Ugyan. Ino vagyok. - nyújtottam kezem.

- Te vagy Ino? - kérdezték egyszerre kimeresztett szemekkel.

- Igen. Miért?

- Hisz te vagy az, akit keresünk. Segítened kell.

- Mégis ki vagyok?

- A legendás szellemharcos unokája.

- Micsoda?

- Úgy hívnak, Idéző.

- Nem tudom miről beszéltek, de szerintem összetévesztetek valakivel.

- Nem. A nagyapád, Jack az olyanoktól védett, mint mi. De nyugi mi nem bántunk. Éppenséggel mi is a saját fajtánk elől menekülünk. - nyugtattak.

- Mert mégis mik vagytok ti?

5. fejezet: Mi történhetett Sakurával?

A rég nem látott nénikém volt az. A külseje még mindig nem változott, ugyanolyan fiatalos és gyönyörű. Még így 30 évesen is. Körbenézett, majd odasétált hozzám.

- De rég láttalak! Hogy megnőttél! – puszilt meg.

- Én is rég láttalak Malia nénikém.

- Anyukád mondta mi történt. Nagyon sajnálom.

- Ezt inkább hagyjuk.

- Gyere, hazaviszlek. – tolt a kocsihoz.

- Köszönöm.

- Ugyan.

Betette hátra a tolókocsit engem pedig az anyósülésre ültetett. A ház előtt anya beszélgetett Stiles-szal. Begurultam mellettük, mint aki észre sem vette őket. Anya utánam kiabált.

- Már köszönni sem tudsz?

- Bejössz? – néztem a nagynénémre.

- Persze!

Bent a házban a nagynéném segített felmenni a szobámba. Leültünk és beszélgettünk egy kicsit.

- Mi volt ez az előbb odalent? – kérdezte.

- Hagyjuk. Hosszú.

- Talán kavarsz azzal a fiúval?

- Dehogyis! Az kéne még! – háborogtam.

- Mindenesetre az a fiú nem úgy nézett rád, mint egy átlagos szomszédra.

- Ezt mégis hogy érted?

- Volt a tekintetében valami. De mindegy is, ha úgyis utálod, miért érdekel ennyire? – mosolygott.

- Én egy szóval sem mondtam, hogy utálom. Csak nem lennék a barátnője. Az nem ugyanaz.

- Nekem mindegy. Hozok fel valami vacsit.

Kifelé menet megállt az ajtóban és azt mondta:

- Nekem bemesélheted, de legalább magadnak ne próbáld!

Nem tudtam mire gondol. Viszont fel kell hívnom Dereket, hogy mit mondott Sai.

- Hello! – köszöntem bele a telefonba.

- Szia csajszi!

- Beszéltél Sai-jal? – kérdeztem.

- Mielőtt beszéltem volna vele, elakartam mondani valamit.

- Mit? – kezdtem megijedni.

- Tegnap, miután látott téged azzal a fiúval… - kezdett bele.

- Igen? Mondjad már!

- Hazament. A buliban ott volt az a lány is, aki már év eleje óta rá van kattanva Sai-ra. Láttam, hogy beszélgetnek, majd bemennek Sai szobájába.

Innestől tudtam mi történt.

- Gondoltam, megnézem, mit csinálnak. Amikor benyitottam nem hittem a szememnek. Sai lefeküdt azzal a nővel. Ezek után kijöttem Sai pedig utánam jött és arra kért, hogy ne mondjam el neked. Mert szeret téged tiszta szívéből és, hogy ő ezt nem akarta stb.

Nem bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam.

- De én nem bírtam neked hazudni.

- Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem. – változott el a hangom, majd eldobtam a telefonom.

Felálltam a kerekesszékből és lerohantam a lépcsőn. Soha nem éreztem ilyen erőt, mint most. Mintha nem is tört volna el a lábam. Odalent még mindig beszélgetett anya meg Stiles. Elviharzottam mellettük. Anya tátott szájjal nézett, viszont Stileson mást láttam. Olyan, mintha mérges lett volna. Ezek után mindent figyelmen kívül hagyván rohantam, ahogy csak tudtam. Felszálltam a buszra és útnak indultam a Kawaguchi-tóhoz a kezemben egy szál bíbor jácinttal. Mikor odaértem egy ismerős embert láttam. Odarohantam, megálltam mögötte, nagyot nyeltem, majd megkérdeztem.

- Te vagy az Sakura? – reménykedtem.

Ekkor megfordult és ő volt az. Szorosan átöleltem, de ekkor megláttam az arcát. A szemei ki voltak vágva, a szája pedig össze volt varrva. Ellöktem, majd eszembe jutott apa. Ugyanígy halt meg, és ugyanitt. Nagyon megijedtem és nem tudtam mit csináljak. Ránéztem Sakurára, ő pedig nekem ugrott elkezdte harapni a nyakam és a fejem. Azt éreztem, meg fogok halni, de ekkor valaki lerántotta rólam és üvöltött egy nagyot. Ránéztem és ledöbbentem. Hisz ez egy farkas. Mit keres itt? Egyáltalán miért nem ölt meg? Felálltam és elkezdtem rohanni az erdőbe. Valaki suttogni kezdett.

- Érted már Ino? Hogy mit éltem át, min mentem keresztül? Ezt fogod te is átélni!

A hang egyre jobban felerősödött.

- Nem fogok fizetni a szellemnek! – kiabáltam egyre hangosabban.

Olyan erőt éreztem magamban, mint még soha. A szemem piros lett a testem tűzforró. Kisétáltam az erdőből, hogy segítsek a farkasnak. Ránéztem Sakurára és elüvöltöttem magam.

- Takarodj innen!

Majd felnéztem, pont a szemébe. Úgy tűnt, mintha megijedt volna. Elkezdett szaladni a víz felé, majd eltűnt. Ekkor összeestem és mire feleszméltem újra otthon feküdtem az ágyamban. Stiles pedig az ágy végén ült.

- Haragszol rám? – kérdezte.

- Ugyan miért haragudnék? – értetlenkedtem.

- Mert olyat tettem, amit nem kellett volna.

- Mit tettél Stiles?