Felszaladtam és megláttam Sakurát a földön ülve.
- Sakura! – kiabáltam.
Ő felkapta a fejét és elkezdett rohanni hozzám.
Megöleltük egymást és elsírtuk magunkat.
- Mégis mi történt? – kérdezte sírva.
- Semmi. – öleltem meg.
Tudom, nem kellett volna hazudnom. De nem mondhatom el
neki, hogy majdnem megölt. Ráadásul ki volt vágva a szeme, és össze volt varrva
a szája.
- Junichi?! – nézett a hátam mögé Sakura.
Elengedett és odarohant, hogy megölelje. Kijöttek a
többiek is. Én odamentem Stileshoz és nyomtam egy puszit az arcára.
- Ti csak nem? – néztek ránk a többiek.
- De. – válaszoltuk egyszerre.
Igen. A világ leghelyesebb fiúja az enyém.
- Ino! – nézett rám Stiles.
- Hmm? – kérdeztem.
- Ő meg ki a fene? – kérdezte.
- Ezt én is tudni akarom! – mondta Derek. – Hiszen kis
híján, majdnem megölt! – mérgelődött.
- Junichi! – kiabáltam nevetve. – Gyere csak ide!
- Tessék? – állt mellém.
- A többiek arra kíváncsiak, hogy ki vagy? –
kacsintottam.
- Nos! Én Ino bátyja vagyok. – nevetett.
- De hiszen te meghaltál! – kimeredt a szemük.
- Igazából csak megrendeztük a halálom anyámmal és a
húgommal, hogy megszökhessek a vadászok elől.
- Mit akarnak tőled a vadászok? – kérdezte Derek.
- Van nálam valami, ami nekik kell.
- Micsoda? – kérdezték a többiek egyszerre.
- Egy emlék. A születésének emléke. – válaszoltam.
- Mégis minek nekik a születési emléked? – kérdezte John.
- Mert amikor megszülettem a szüleim rájöttek, hogy a
normál embernél sokkal okosabb vagyok. Már kicsiként tudtam olyan dolgokat,
amiket senki más. Tudtam az összes természetfeletti lényről és megtudtam őket
állítani. – mondta Junichi.
- Ha megkapják a születésed emlékét, akkor megtudják a
titkod és felhasználják. Nemde? Ezért bujdostál. – mondta Malissa.
- Pontosan. Ezért vert édesapám. Mert ő is tudni
akarta, de senkinek nem mondtam, csak Inonak. – nézett rám.
- Jobb lesz, ha hazaindulunk, mielőtt a nővérem
megtalál minket. – mondtam.
- Miatta már nem kell aggódnod! – mosolygott Sophie és
John.
- Mégis miről beszéltek? – értetlenkedtem.
- Megöltük. – mondta Stiles.
- Eggyel kevesebb gond. – nevettem.
Útnak indultunk haza. Hála az égnek, senkinek nem lett
komolyabb sérülése és végre Sakura is előkerült. Junichi pedig végre velünk
lehet, és nem kell többet bujkálnia.
- Ino! Mégis mi történt apával? – jött oda.
- Elkapták. Elrángatták a Kawaguchi-tóhoz, kivágták a
szemét és összevarrták a száját, mert nem mondta el, hogy hol vagyunk. Én csak
zokogva néztem, hogy mi történik. Apám utoljára rám nézett és azt suttogta: „Csukd
be a szemed!”
- Én csak zokogtam, megfordultam és elkezdtem
szaladni. Azóta is kísért, amit láttam. Ha lehunyom a szemem, megjelenik és engem
hibáztat. Amikor csak van időm, viszek a tóhoz egy szál bíbor jácintot. –
mondtam könnyeimmel küszködve.
- A szomorúság virága. Nem te vagy a hibás! – ölelt meg.
- Jó érzés újra megölelni. – vigyorogtam.
Otthon bementünk és leültünk.
- Kértek valamit? – néztem a többiekre.
- Nem. – mondták egyszerre.
- Nekünk most mennünk kell. Így is elég próbatételnek
voltunk kitéve. – fogta meg mosolyogva Sophie a hasát.
- Csak nem? – csillant fel a szemünk.
- De. – vigyorogtak.
- Gratulálunk! – mondtuk egyszerre.
- Köszönjük! Sziasztok! – kiabálták a kapuból.
- Sziasztok! – kiabáltunk mi is.
- Felmegyünk a szobámba? – néztem a többiekre.
Derektől még útközben elváltunk. Azt mondta sietnie
kell haza.
- Menjünk. – mondták.
Odafent még beszélgettünk egy kicsit, majd Malissa is
hazament.
- Nem alszol itt? – néztem Stilesra.
