7. fejezet: Ki is nekem Malia?

Hirtelen hallottam, hogy valaki kopog a bejárati ajtón.

- Shh... Valaki jött. Mindjárt jövök. csak megnézem.

- Vigyázz magadra! - ragadta meg a kezem a lány.

- Nem kell félteni! Megtudom magam védeni! - és elővettem egy kést.

A lány elmosolyodott, majd elengedett. Kimásztam olyan halkan, ahogy csak tudtam. Lementem és kinyitottam az ajtót. Stiles állt ott. A mellkasa szét volt karmolva.

- Segíts légyszi! - majd összeesett.

Nem tudtam mit csináljak. Ha ő tartotta fogva a lányt és a fiút, akkor akár engem is elrabolhat. Felemeltem és lefektettem a kanapéra. Elővettem az egészségügyi ládát, majd megpróbáltam összevarrni a sebeket. Megvizsgáltam és elég mélyek voltak. Összevarrtam, majd óvatosan ráadtam apa régi pólóját. Mivel Stiles eszméletlen volt, gondoltam felmegyek és megkérdezem, hogy vajon ő tartotta-e őket fogva.

- Nyugi, csak én vagyok. - másztam le.

- Ki volt az? - kérdezte a fiú.

- Először inkább én kérdezek. Ki tartott titeket fogva? A ház tulajdonosa?

- Stilesra gondolsz? - néztek rám.

- Igen.

- Nem fogsz hinni nekünk, ha elmondjuk ki tartott minket fogva.

- De hinni fogok csak muszáj elmondanotok, hogy ki volt az, mert így nem tudok segíteni.

- Te biztos vagy abban, hogy meghalt a családod?

- Igen. A bátyám és az apám.

- Szóval te nem is tudsz róla? - kérdezték egyszerre.

- Miről? - fagytam le.

Ekkor valaki bekopogott a kis ajtón.

- Nem azt mondtad, hogy senki nem tud a szobáról? - dühöngtek.

- De. Csak a nagyapám és én tudok róla. Még anya se.

Lassan odamentem és kikukucskáltam egy kis résen.

- Stiles az. Beengedjem? - néztem rájuk.

- Huh. Persze. - könnyebbültek meg.

Kinyitottam és egy hirtelen mozdulattal lerántottam.

- Honnan tudsz erről a szobáról? - nyomtam a falhoz.

- A nagyapád mondta még régen.

- Te ismerted a nagyapám?

- Ino tudnod kell, hogy én sem vagyok egy átlagos szomszéd.

- Ezt már valahogy éreztem. - nevettem.

- Emlékszel a múltkorira? Ami a Kawaguchi-tónál történt.

- Sakurával? Várj! Te voltál. Te voltál a farkas. Te mentettél meg. - engedtem el.

- Igen. Megesküdtem a nagyapádnak, hogy az életem árán is megvédelek. Elkezdtem szédülni és hirtelen összeestem. Mikor felébredtem Stiles ölében feküdtem a nappaliban. Ránéztem majd halkan suttogtam.

- Köszönöm.

 Közelebb hajolt, belenézett a szemembe, majd az ajkamra és megcsókolt. A csókunkat egy nagy csattanás szakította meg. Stiles és én a nappaliban voltunk. Felrohantunk, és az ablakom ki volt törve. A titkos ajtó pedig nyitva volt. Lemásztunk. Csak a fiú volt ott.

- Elvitte. - suttogta.

- Ki vitte el? Hogy hívnak? – kérdeztem.

- John. John-nak hívnak. - fogta véres pólóját.

- Mutasd a sebed! - emelte el John karját Stiles.

- Nagyon súlyos? - kérdeztem.

- Eléggé! - állt fel.

- Stiles! Mentsd meg Sophie-t és öld meg azt, aki elvitte! - kiabált John.

- Mégis kit akarsz megölni? - álltam fel.

- Ino tudnod kell valamit. Amikor megszülettél nem ketten voltatok testvérek. Előtted született egy nővéred, akit édesanyád holtan hozott a világra. A szülésznők átvitték egy másik szobába. Másnap, mire édesanyád utoljára látni akarta, nem találta a szobában. Szólt az orvosoknak, de sehol nem találták a babát. Apád tudta, hogy mi történt vele. Így hát útnak indult a nagyapádhoz segítséget kérni, mert tudta, ha a nővéred felnő és megtalál téged, nem ölelést akar majd, hanem a halálodat. Azt akarja, hogy szenvedj úgy, mint ő. Ezért vagyunk itt mindannyian.

- De ha halott volt, akkor mégis hova lett? Ráadásul újszülött baba még csak járni sem tud. – értetlenkedtem.

- Valaki elvitte. Azt próbáljuk kideríteni, hogy ki. – mondta John.

- Várj, hogy érted, hogy ezért vagytok itt mindannyian? Kik vannak még? És te, John honnan tudsz a nővéremről?

- A nagyapád a védelmedre küldött minket, egyenesen San-Franciscobol. John, Derek, Sophie, én és még ketten vannak.

- Ti mind miattam vagytok itt? Ki az a másik kettő?

- Igen. Egyiküket szerintem már ismered. – nevettek.

- Miért? – lepődtem meg.

- Az egyikük az én drágalátos húgom, Malissa. – mondta Stiles.

- A másik a nagynénéd, aki valójában nem a nagynénéd.

- Malia? Akkor kicsoda? – néztem rájuk tágra nyílt szemekkel.

- Ő a te…

6. fejezet: Mi vagyok valójában?

- Mit tettél Stiles? Válaszolj már! - fogtam meg a torkát.

- Ne nyúlj hozzám! - szorította meg a kezem és mélyen belenézett a szemembe.

– Engedj el, ez fáj! - kiabáltam rá.

- Sajnálom Ino! Nem akartam!

- De mit tettél? - kérdeztem.

- Az anyád...

Nem vártam meg, hogy befejezze, hanem lerohantam a lépcsőn anyának kiabálva. De nem jött válasz. A ház előtt valaki ott feküdt a fűbe. Féltem, hogy anya az. Odarohantam, letérdeltem és átfordítottam. Nem hittem a szememnek. A nagynéném volt az. Meghalt. De nem átlagos módon. A torka ki volt tépve. Akkor mégis hol az anyám? Berohantam az erdőbe. Az erdő közepén állt valaki. Odakiabáltam neki.

- Anya te vagy?!

Válasz viszont már nem érkezett. Ekkor elkezdett szaladni, én pedig utána. Majd hirtelen eltűnt. Visszasiettem Stiles-hoz, hogy mégis hol van anya. A házban egy váratlan dolog történt. Az anyám ott aludt a kanapén, Stiles pedig a saját házában volt. Kiszaladtam a ház elé, vajon ott van-e még a nagynéném. Legalábbis a teste. De sehol nem volt. Nem tudtam mi történik. Megláttam a nagynéném a teraszon. A hintaszékben aludt. Bementem, lefürödtem és lefeküdtem. Másnap reggel anya költött 5 órakor, hogy valaki van az ablakomba. Először nem hittem neki mivel az én szobám az emeleten van, és sehogy nem lehet az ablakomban állni. Odanéztem és igaza volt. Valaki ott állt.

- Anya! Menj le, és zárkózz be a fürdőbe és csak akkor nyisd ki, ha én kopogok! Senki másnak ne nyisd ki az ajtót! - utasítottam.

Én lassan odasétáltam az ablakhoz és le sem vettem a szemem arról, aki ott állt. Ahogy egyre közelebb értem megláttam, hogy egy férfi az. Hálának a függöny miatt kintről nem lehetett belátni. A telefonomért nyúltam, majd Stiles számát tárcsáztam. Hamar felvette, én pedig remegő hangon elmondtam neki, hogy valaki van az ablakomba. Azt mondta, máris megnézi.. Leszaladtam a fürdőhöz és bekopogtam.

- Én vagyok az, engedj be!

Anya kinyitotta az ajtót majd megölelt.

- Jól vagy? - kérdezte.

- Nem tudom hova lett! - fogtam a fejem.

- Jobb lenne, ha ma nem mennél iskolába. Viszont nekem ma el kell mennem San-Franciscoba dédnagyapád temetésére.

- Ma lesz? Én miért nem mehetek?

- Nem. Holnap. Tudod, hogy a dédnagyapád családja nem szeret. Szerintük te nem átlagos vagy. De tudod, hogy gyogyósok. - nevetett.

- Hogy értik, hogy nem vagyok átlagos?

- Sehogy kicsim. Ezzel ne törődj. Mindig is bolondok voltak. Na, de nekem két óra múlva indul a gépem, szóval mennem kell pakolni.

Nem tudom, hogy mi történt. Stiles viszont eltitkol előlem valamit, muszáj megtudnom, hogy mit.

- Mindjárt jövök! - kiabáltam kifelé menet.

Átmentem Stiles-hoz, és kopogás nélkül benyitottam, majd felrohantam a szobájába.

- Mit titkolsz előlem? - nyitottam be.

Azonban Stiles nem volt a szobájában. Lementem, és körül néztem, de lent sem találtam. Kimentem, de az udvaron sem találtam. Hallottam valamit a pincéből. Halkan lementem a lépcsőn és óvatosan benyitottam. Nem hittem a szememnek. Egy nő és egy férfi volt odalent. A kezük a plafonhoz volt kötve, szájuk pedig beragasztva. Közelebb mentem hozzájuk. A szemük tiszta könny volt, ruhájuk véres, arcuk koszos. Le akartam szedni a szájukról a tapaszt. De elkezdtek rángatózni mintha nem akarnák. Valami olyasmit próbáltak mondani, hogy bújjak el, mert megtalál. Nem értettem kire gondolnak. Meghallottam, hogy recseg a lépcső. Az ajtóra néztem, majd vissza rájuk. A fejükkel mutattak a szoba végébe egy ládához. Odaszaladtam és belebújtam. Volt egy kicsi lyuk az oldalán ahol pont kiláttam. Egy férfi volt az. Nagyon emlékeztet valakire. Hirtelen eszembe jutott. Ugyanúgy néz ki, mint aki az ablakomba volt este. Igen. Végre emlékszem mi történt. A nagy gondolkozásban észre sem vettem, hogy kiment a férfi. Kimásztam a ládából és odasétáltam hozzájuk. Majd egy hirtelen mozdulattal letéptem a lány szájáról a tapaszt. Kioldoztam és aztán a fiút is.

- Gyertek velem. Tudok egy helyet, ahol nem talál rátok. - ragadtam meg kezüket.

Kivezettem onnan és felvittem őket a szobámba.

- A nagyapám régen mindig óvott valamitől, de soha nem mondta el, hogy mitől. Azt mondta csak akkor bújjak ide, ha életveszélyben vagyok és ti most abban vagytok.

Az ajtó az ágyam alatt volt, és egy titkos szobába vezetett a ház alá. Nem mentem le soha, mert nem volt rá szükségem. Idáig. A szobát kívülről nem lehet látni. A falak mentén sem. Soha nem értettem mitől óv ennyire a nagypapám. De most nem ezzel törődtem. Levezettem őket.

- Tessék! Hoztam nektek tiszta ruhát és egy kis ennivalót.

- Köszönjük!

- Ugyan. Ino vagyok. - nyújtottam kezem.

- Te vagy Ino? - kérdezték egyszerre kimeresztett szemekkel.

- Igen. Miért?

- Hisz te vagy az, akit keresünk. Segítened kell.

- Mégis ki vagyok?

- A legendás szellemharcos unokája.

- Micsoda?

- Úgy hívnak, Idéző.

- Nem tudom miről beszéltek, de szerintem összetévesztetek valakivel.

- Nem. A nagyapád, Jack az olyanoktól védett, mint mi. De nyugi mi nem bántunk. Éppenséggel mi is a saját fajtánk elől menekülünk. - nyugtattak.

- Mert mégis mik vagytok ti?

5. fejezet: Mi történhetett Sakurával?

A rég nem látott nénikém volt az. A külseje még mindig nem változott, ugyanolyan fiatalos és gyönyörű. Még így 30 évesen is. Körbenézett, majd odasétált hozzám.

- De rég láttalak! Hogy megnőttél! – puszilt meg.

- Én is rég láttalak Malia nénikém.

- Anyukád mondta mi történt. Nagyon sajnálom.

- Ezt inkább hagyjuk.

- Gyere, hazaviszlek. – tolt a kocsihoz.

- Köszönöm.

- Ugyan.

Betette hátra a tolókocsit engem pedig az anyósülésre ültetett. A ház előtt anya beszélgetett Stiles-szal. Begurultam mellettük, mint aki észre sem vette őket. Anya utánam kiabált.

- Már köszönni sem tudsz?

- Bejössz? – néztem a nagynénémre.

- Persze!

Bent a házban a nagynéném segített felmenni a szobámba. Leültünk és beszélgettünk egy kicsit.

- Mi volt ez az előbb odalent? – kérdezte.

- Hagyjuk. Hosszú.

- Talán kavarsz azzal a fiúval?

- Dehogyis! Az kéne még! – háborogtam.

- Mindenesetre az a fiú nem úgy nézett rád, mint egy átlagos szomszédra.

- Ezt mégis hogy érted?

- Volt a tekintetében valami. De mindegy is, ha úgyis utálod, miért érdekel ennyire? – mosolygott.

- Én egy szóval sem mondtam, hogy utálom. Csak nem lennék a barátnője. Az nem ugyanaz.

- Nekem mindegy. Hozok fel valami vacsit.

Kifelé menet megállt az ajtóban és azt mondta:

- Nekem bemesélheted, de legalább magadnak ne próbáld!

Nem tudtam mire gondol. Viszont fel kell hívnom Dereket, hogy mit mondott Sai.

- Hello! – köszöntem bele a telefonba.

- Szia csajszi!

- Beszéltél Sai-jal? – kérdeztem.

- Mielőtt beszéltem volna vele, elakartam mondani valamit.

- Mit? – kezdtem megijedni.

- Tegnap, miután látott téged azzal a fiúval… - kezdett bele.

- Igen? Mondjad már!

- Hazament. A buliban ott volt az a lány is, aki már év eleje óta rá van kattanva Sai-ra. Láttam, hogy beszélgetnek, majd bemennek Sai szobájába.

Innestől tudtam mi történt.

- Gondoltam, megnézem, mit csinálnak. Amikor benyitottam nem hittem a szememnek. Sai lefeküdt azzal a nővel. Ezek után kijöttem Sai pedig utánam jött és arra kért, hogy ne mondjam el neked. Mert szeret téged tiszta szívéből és, hogy ő ezt nem akarta stb.

Nem bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam.

- De én nem bírtam neked hazudni.

- Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem. – változott el a hangom, majd eldobtam a telefonom.

Felálltam a kerekesszékből és lerohantam a lépcsőn. Soha nem éreztem ilyen erőt, mint most. Mintha nem is tört volna el a lábam. Odalent még mindig beszélgetett anya meg Stiles. Elviharzottam mellettük. Anya tátott szájjal nézett, viszont Stileson mást láttam. Olyan, mintha mérges lett volna. Ezek után mindent figyelmen kívül hagyván rohantam, ahogy csak tudtam. Felszálltam a buszra és útnak indultam a Kawaguchi-tóhoz a kezemben egy szál bíbor jácinttal. Mikor odaértem egy ismerős embert láttam. Odarohantam, megálltam mögötte, nagyot nyeltem, majd megkérdeztem.

- Te vagy az Sakura? – reménykedtem.

Ekkor megfordult és ő volt az. Szorosan átöleltem, de ekkor megláttam az arcát. A szemei ki voltak vágva, a szája pedig össze volt varrva. Ellöktem, majd eszembe jutott apa. Ugyanígy halt meg, és ugyanitt. Nagyon megijedtem és nem tudtam mit csináljak. Ránéztem Sakurára, ő pedig nekem ugrott elkezdte harapni a nyakam és a fejem. Azt éreztem, meg fogok halni, de ekkor valaki lerántotta rólam és üvöltött egy nagyot. Ránéztem és ledöbbentem. Hisz ez egy farkas. Mit keres itt? Egyáltalán miért nem ölt meg? Felálltam és elkezdtem rohanni az erdőbe. Valaki suttogni kezdett.

- Érted már Ino? Hogy mit éltem át, min mentem keresztül? Ezt fogod te is átélni!

A hang egyre jobban felerősödött.

- Nem fogok fizetni a szellemnek! – kiabáltam egyre hangosabban.

Olyan erőt éreztem magamban, mint még soha. A szemem piros lett a testem tűzforró. Kisétáltam az erdőből, hogy segítsek a farkasnak. Ránéztem Sakurára és elüvöltöttem magam.

- Takarodj innen!

Majd felnéztem, pont a szemébe. Úgy tűnt, mintha megijedt volna. Elkezdett szaladni a víz felé, majd eltűnt. Ekkor összeestem és mire feleszméltem újra otthon feküdtem az ágyamban. Stiles pedig az ágy végén ült.

- Haragszol rám? – kérdezte.

- Ugyan miért haragudnék? – értetlenkedtem.

- Mert olyat tettem, amit nem kellett volna.

- Mit tettél Stiles?

4. fejezet: Sai megharagszik

- Ha nagyon akarsz. Mit nézzünk? – kérdezte.

- Nekem mindegy. – feküdtem vissza.

- Jó, akkor nézzük meg a kedvenc filmem. – nyúlt a CD-i közé.

- Felőlem. – néztem rá.

A film végére a lábam teljesen bedagadt és belilult.

- Bevigyelek a kórházba? – aggódott Stiles.

- Inkább megvárom anyát, majd vele elmegyek kórházba. – visszakoztam.

Már késő este volt, de anya még mindig nem ért haza. Pedig ilyenkor már rég itthon kéne lennie. Kezdtem aggódni érte.

- Na, jó! Nem várok tovább, beviszlek a kórházba! – kapott fel Stiles.

Amint beértünk, a nővérek beleültettek egy kerekesszékbe és felvittek az orvoshoz. Stiles végig mellettem volt.

- Mi történt? – kérdezte az orvos.

- Szaladtam és elestem. Rá a jobb lábamra. – válaszoltam.

- Hát sajnos rossz hírem van. – nézett rám az orvos.

- Ugye nem tört el? – aggódtam.

- Sajnos de. – nyújtotta át a papírokat az orvos.

Begipszelte a lábam, majd feltett egy kérdést.

- Mivel nem súlyos a sérülése, el is mehet, ha gondolja.

- Igen. Haza mennék.

- Rendben. Akkor a barátja hazaviheti magát. – sétált ki az asszisztens.

- Ő nem… Hagyjuk, csak hagy menjek haza! – emelt át Stiles a kerekesszékbe.

- A papírokat megkapjuk, mert a barátnőm már türelmetlen. – nevetett Stiles.

- Ez most komoly? Nem vagyok a barátnőd! - böktem meg.

Elindultunk haza. A házunk elé értünk, de anya kocsija még nem állt otthon. Kezdtem megijedni. Hol késlekedhet eddig? Stiles betolt a házba, majd rám nézett és megkérdezte:

- Nem lesz baj? – aggódott.

- Nyugi! Nem. – majd elgurultam a fürdőig.

Ekkor betoppant anya.

- Végre hazaértél! Mit csináltál idáig? Azt hittem, már rég vége a munkaidődnek. – faggattam.

- Igen, már véget ért. Csak elugrottam Emma nénikédhez beszélgetni egy kicsit. Kettőnk közül amúgy is én faggatózhatnék először. Veled mégis mi történt? Már nem azért, mintha zavarna, de mit keres itt Stiles? – értetlenkedett anya.

Elmeséltem anyunak mi történt. Sosem nézett jó szemmel Stiles-ra, mivel mikor idejöttünk, sokat lógtunk együtt és ez anyunak nem tetszett. Stiles 18 éves, én meg 16 és szerinte túl nagy a korkülönbség. Nem, mintha anya és apu között nem 5 év lett volna. Stiles-tól. pedig amúgy sem akarok semmit. Én Sai-t szeretem. Stiles hazament, anya pedig segített lefürdeni. Felvitt a lépcsőn és lefektetett. Próbáltam aludni, de túl sok dolog kavargott a fejemben. Felültem és kinéztem az ablakon. Vajon Stiles fent van még? Pont az ablakban ült és nézett. Gyorsan visszadőltem és aludtam, hátha nem vett észre. Másnap reggel anya vitt a suliba, mivel a buszra nem lehet felmenni kerekesszékkel. A sulinál anyu kirakott, én pedig begurultam a suliba. Mindenki olyan furán nézett. Az első órámon csodával határos módon még a tanár sem piszkált. Óra után még azok is odajöttek megkérdezni, hogy mi történt, akiket nem is ismerek. Sai egész nap hozzám sem szólt. Nem tudtam mi baja, úgyhogy odamentem és megkérdeztem.

- Tényleg? Semmi? – nézett rám.

- Nem tudom mi a bajod. – értetlenkedtem.

- Tegnap 2 órán át vártam rád, majd azt látom, hogy egy másik fiú hoz ki a házából az ölében. Tényleg, ennyire nem érted? – állt fel a székről.

A buli. Teljesen kiment a fejemből.

- Várj Sai! Az nem úgy volt, ahogy hiszed. – gurultam utána.

- Hagyj békén! Soha többé ne szólj hozzám! – förmedt rám.

- Szerinted viccből vagyok kerekesszékben? Vagy díszből vitt Stiles az ölében? – kiabáltam utána, ahogy csak tudtam.

De csak ment tovább, mint aki nem hall. Utolsó óra után odajött hozzám Derek, Sai legjobb haverja. Nagyon kedveltem Dereket, mint barátot. Szinte már testvérként tekintettem rá.

- Mizu csajszi? – ült le a mellettem lévő padra.

- Inkább hagyjuk. – töröltem meg a szemem.

- Hallottam mi történt. Szerencse, hogy nem lett valami súlyosabb baj.

- Ez is elég. Főleg, hogy Sai se szól hozzám. –könnybe lábadt a szemem.

- Mesélte. De biztos nem úgy volt, ahogy ő hiszi, nem? – ölelt át.

- Nem. – töröltem le a könnyeim.

Miután elmeséltem Dereknek a történteket, azt mondta, megpróbál beszélni Sai-al.

- Haza vigyelek? – kérdezte Derek.

- Nem kell, majd haza megyek valahogy. – mondtam.

Bár nem tudom, hogy jutok, haza mivel anya dolgozik, a buszra meg nem mehetek így fel. A suli előtt álltam, amikor megállt előttem egy autó. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy ki szállt ki belőle.