3. fejezet: A balesetem

Amikor vége lett a filmnek anyukám már aludt. Kikapcsoltam a tv-t és elindultam felfelé a lépcsőn. Ekkor valami sikolyt hallottam. Hátra néztem és anya sehol nem volt. Kezdtem megrémülni, hogy mi történhet velem. Elkezdtem kiabálni:

- Anya! Hol vagy?!

- A szobába! – kiabált.

A hangja más volt. Cseppet sem hasonlított a sajátjáéra.

- Mit csinálsz? – kérdeztem.

- Beszélgetek apáddal. – mondta majd becsapódott a szobaajtó.

- Anya, ne kezd megint! Tudod, hogy apa már nem él! – magyaráztam.

Majd elindultam lassan a szoba felé. Amikor benyitottam, anya ott ült apával. Nem hittem a szememnek. Ott ült anya mellett és beszélgettek. Bementem majd megszólítottam:

- Apa! Mit keresel itt? – néztem rá.

Lassan megfordult majd, láttam, hogy ugyanolyan az arca, amikor meghalt. Szörnyű szenvedést kellett átélnie akkor.

- Miért nem segítettél? – nézett rám mérges arccal.

- Tudod apa, hogy nem tudtam mit tenni. Én mindent megpróbáltam, de nem tehettem már semmit. Nem az én hibám és ne próbáld rám fogni. – kezdtem felemelni a hangom.

Ekkor apa felállt anya mellől rám nézett majd elkezdett verni. Anya is felállt ráordított apára és próbálta leszedni rólam. Én csak álltam ott és nem tudtam mit csináljak. Hirtelen feljött bennem egy emlék, amikor apa ugyanezt csinálta bátyóval. Eszembe jutott mit mondott, hogy mit csináljak ilyenkor.

- Hugi! Ha apa téged is bántani próbál, emlékezz vissza arra, amit most mondok. Amikor apa neked megy, mindig a kezed fogja le először, majd elkezdi ütni a fejed. Amikor áttér, a fejedre a kezedről pont van egy kis időd, hogy kirántsd a kezed és szaladj, ahogy csak tudsz. Ekkor sikerült elmenekülnöm és szaladtam le a lépcsőn. A nappaliban elbújtam a kanapé mögé. Halottam, hogy apa is jön le a lépcsőn, anya pedig kiabál neki. Tudtam, hogy ez nem igaz ez csak egy álom. Lecsuktam a szemem, aztán kinyitottam. Minden ugyanúgy volt, mint azelőtt. Anyu ott aludt a kanapén én pedig a szobámba voltam. Lefeküdtem az ágyamba és elaludtam. Másnap reggel lemerült a telefonom és nem szólt az ébresztőm. Későn keltem és a buszt hajszálhíján majdnem lekéstem. Mikor beértem a suliba Sai várt az ajtó előtt. Odasétált hozzám, majd megölelt. A fal mellett Sakura állt. Odaszaladtam hozzá, de ekkor eltűnt. Vissza fordultam Sai pedig értetlenül nézett. Bementünk az épületbe és leültünk. Nem tudtam kiverni a fejemből, amit láttam tegnap este otthon. Vajon apa üzenni akart? Féltem, hogy újra befog következni és jobban elfog fajulni.

- Ino? – nézett rám Sai.

- Igen? – kérdeztem.

- Mi történt veled? Tiszta seb a fejed. Ki tette ezt veled? – emelte fel a hangját.

- Senki. Csak elestem. Semmi komoly. – nyugtattam.

Becsengettek, elköszöntünk és elmentünk az óránkra. Ki kellett találnom valamit, mert ha Sai is észrevette a sebeimet nem kizárt, hogy azt fogják hinni, vernek otthon. Muszáj volt kitalálnom valamit. Eszembe jutott, hogy a táskámba van, a napszemüvegem a pulcsimnak pedig van kapucnija. Felvettem mindkettőt, majd bementem a terembe. Hálának senki nem vette észre. Suli után hazamentem. Útközben úgy éreztem valaki követ. Próbáltam nem megijedni, de egyre jobban éreztem. Elkezdtem szaladni hallottam, hogy ő is szalad. Felszálltam a buszra otthon pedig szintén szaladtam haza, ahogy a lábam bírta. A házunktól kicsit visszább elcsúsztam és ráestem a jobb lábamra. Tudtam, ha most utol ér nekem végem. Ekkor nagy ugatást hallottam és megjelent Jenny. Odarohant hozzám. Megnyugodtam egy kicsit és óvatosan hátranéztem, de nem láttam semmit. Talán Jenny-től megrémült volna? Mindenesetre jobb lesz, ha bemegyek. Próbáltam ráállni a lábamra, de nem jött össze. Gondolkoztam mit csináljak, tudtam anyu nincs otthon tehát neki nem tudtam kiabálni. Sakura pedig tegnap óta nincs meg. Talán a szomszéd fiú itthon van, majd elkezdtem kiabálni.

- Stiles! Itthon vagy? Segíts, nem bírok felállni!

Tudni kell róla, hogy elég jó csávó és ráadásul mindig félmeztelen van itthon és úgy szokott edzeni. Bár nekem Sai az igazi, de én is lányból vagyok, ugyanúgy megnézem a jó csávókat. Ekkor kirontott szaladva Stiles, hogy mi történt. Ismét csak gatya volt rajta.

- Mi a baj? – nézett rám.

Kicsit zavarban éreztem magam, de csak ő tud most segíteni.

- Hát… Szaladtam haza, mert hallottam, hogy követnek a sulitól idáig, és elestem. Rá a jobb lábamra. Próbáltam felállni, de nem bírok. Körbe nézett, hogy ott van-e még, aki követett. De nem látott senkit. Felvett az ölébe és bevitt hozzájuk.

- Miért ide hozol? – néztem rá elpirulva.

- Ilyen sérüléssel inkább nem hagylak egyedül. – mosolygott.

- De nincs semmi komoly bajom. – álltam fel.

De ekkor elestem bele az ölebe. Csak még jobban zavarba jöttem.

- Nem úgy látom. – nevetett, majd felvitt a szobájába és lefektetett az ágyára.

- Nem lenne jobb a nappaliban? – kérdeztem.

- Ugyan már, nem harapok. Amúgy is láttam tegnap nálad azt a kis vakarcsot. – nézett rám.

- Ő nem kis vakarcs. Egyébként is te engem nézel? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem nézlek, csak a szobám ablaka pont a te ablakoddal van szemben. – mentegetőzött.

- Jó hagyjuk, ezt nem kajálom be. – nevettem.

- Akkor ne hidd el. Kérsz valami harapnivalót? – kérdezte.

- De nem zavarok? – ültem fel.

- Miért zavarnál? Amúgy is, jó egy kis társaság. – mosolygott.

- Apukád meg anyukád? – lepődtem meg.

- Akkor kérsz valami harapnivalót? – terelte el a témát.

- Persze. Nem nézünk közbe valami filmet? – kérleltem.

2. fejezet: Vajon mi történhetett Sakurával?

Amikor vége lett az infó órámnak kimentem szünetre, hogy megkérdezzem Sakurát: vajon vele is ez volt? De sehol nem találtam. Megkérdeztem az osztálytársait, de ők sem látták. Az utolsó órám után elindultam a buszhoz, gondolván ott úgyis összefutunk. De nem volt sehol. Hazaértem, majd lassan benyitottam. Anyukám szokásához híven nézte a sorozatát. Felmentem a szobámba és megpróbáltam felhívni Sakurát, de nem vette fel. Kezdtem megijedni. Lehet, köze van az eltűnésének ahhoz, ami vele és velem történt? Ekkor valaki kopogott az ajtómon.

- Gyere! – kiáltottam reménykedve, hogy Sakura az.

Az ajtó lassan kinyitódott. Nagyon meglepődtem. Sai lépett be az ajtón. A szívem elkezdett hevesen verni, majd megkérdeztem tőle:

- Miben segíthetek? – mondtam elcsukló hangon.

- Csak megszeretném kérdezni, hogy nem-e jönnél el holnap a házibulimba? – mondta elvörösödött arccal.

- Én? – lepődtem meg.

- Csak mondj igent így is elég zavarba vagyok. – nevetett.

- Na, jó elmegyek, de csak a te kedvedért. – pirultam el.

- Jó lesz, ha nyolckor eljövök érted? – kérdezte Sai.

- Nekem tökéletes. – válaszoltam.

- Oké akkor találkozunk holnap. Szia! – köszönt el.

- Várj Sai! – kiáltottam utána.

- Tessék? – fordult vissza.

- Miért hívsz meg? Hisz én vagyok a suli lúzere. Egyáltalán, hogy-hogy szóba állsz velem? Soha nem beszéltünk. – néztem rá kérdően.

- Honnan veszed, hogy te vagy a suli lúzere? Szerintem egy csodás lány vagy és nem kell figyelned azokra, akik ezt nem így gondolják. – bújt egyre közelebb.

- Ezt komolyan gondolod? – kérdeztem.

De ekkora az ajkunk már összeért és megtörtént az, amire mindig is vágytam, megcsókolt. Soha nem éreztem ilyen boldogságot azóta, hogy… Ekkor hallottam valami halk hangot a háttérből.

- Segíts Ino! Kérlek! – suttogta valaki.

Hirtelen elkaptam a fejem majd felugrottam az ágyról, Sai is felugrott, majd rám nézett és halkan a fülembe súgta:

- Te is hallottad? – nézett rám ijedt arccal.

- Nem. – válaszoltam.

Tudom nem volt helyes hazudnom, de nem akartam ráhozni a szívbajt. Azt meg végképp nem, hogy bolondnak nézzen.

- Biztos csak Jenny volt az. – nyugtattam.

- Ki az a Jenny? Én úgy tudom nincs testvéred.

Egy pillanatra elszomorodtam, de ekkor megfogta az arcom rám mosolygott majd kérdezte:

- Akkor megmutatod Jennyt? Már kíváncsi vagyok, hogy ki ő. – nevetett.

- Persze! Jenny! – kiáltottam fel.

Nagy dübögés hallatszott a lépcsőn, majd kicsapódott az ajtó. Ekkor Jenny ráugrott Sai-ra és elkezdte nyalogatni.

- Szóval, ő lenne Jenny? – kelt fel a földről.

- Igen! Ő, az én kiskutyám. – válaszoltam.

- Nem épp egy kiskutya! – nevetett. Na, jól van, nekem most már tényleg mennem kell. Nyolcra kész legyél! – mondta majd elindult az ajtó felé.

- Kész leszek! – kiáltottam utána mosolyogva.

Miután elment Sai, kinyitottam a szekrényem, hogy megnézzem, mit vegyek fel holnap a bulira. Miután kiválasztottam, kiraktam az ágyamra és elmentem fürdeni. Beleültem a kádba. majd lehunytam a szemem. Ekkor a víz, amiben fürödtem vérré változott. Gyorsan kiugrottam és elindultam az ajtó felé, de valami megragadta a lábam és vissza rántott. Felsikítottam és hátra néztem. Nem hittem a szememnek mikor megláttam ki az. Ellöktem majd kirohantam a fürdőből és megálltam az ablak előtt. Hirtelen egy nagy lökést éreztem majd mögöttem kitört az ablak én pedig kizuhantam. Csak feküdtem és nem tudtam megmozdulni. Ekkor kinyitottam a szemem és újra minden ugyanúgy volt. Kiszálltam a kádból és bementem a szobámba. Hirtelen valami hideg csapott meg. Próbáltam nem törődni vele, de egyre hidegebb kezdett lenni. Felöltöztem majd lementem anyához. Vacsora közben megkérdeztem emlékszik-e arra, ami reggel történt. De semmire nem emlékezett.

- Miért mi történt? – nézett rám kérdően.

- Semmi. Csak megígérted, hogy ma megnézünk este valami filmet.

- Tényleg? Hát, ha ezt mondtam, akkor gyere, én már tudom, mit nézzünk. – rántott fel a székről.

Leültünk a kanapéra, anya pedig betette a DVD lejátszóba a CD-t, majd elkezdődött a film.

1. fejezet: Mi lehetett az?

Az én történetem sem kezdődhetne különösebben, mint más lány története. Ugyanúgy én is minden reggel felkelek, majd elkészülök és útnak indulhatok abba a fránya haszna nincs iskolába és viselhetem az egész napos szívatásokat... De legalább a napjaimat felvidítja Sai. A suli legmenőbb fiúja. Persze azzal is tisztába vagyok, hogy úgyse figyelne fel rám pont ő. Hisz ott van megannyi szebbnél-szebb lány én meg köztük úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger a szó szoros értelmében... Na, mindegy hagyjuk is inkább az iskolai problémáim. A napom viszont itt még nem ér véget, ugyanis ha már végre kicsengetnek az utolsó órámról, amit mellesleg „Hitler” tanár úrral kell túlélnem. Ő a suli legrosszabb és egyben legidegesítőbb tanára. Minden órán csak azt kell hallgatnom, hogy így nem tanulok, úgy nem figyelek oda (blah-blah-blah…)

Egyébként igazán elszégyellhetném magam, hogy még be sem mutatkoztam. A nevem Ino. Tudom, nem a világ legkülönlegesebb neve, de ha ezzel kell együtt élnem, nincs mit tennem, el kell fogadnom. Na, mindegy inkább térjünk vissza a ,,mesémre" (Bár ezt a történetet nem épp mesének nevezném...)

Az óra után találkozok a világ legjobb fej csajával Sakurával. Felszállunk a világ legkoszosabb és legbüdösebb buszára és indulunk haza. Japán egyik legszebb városban Jokohamában élünk. A héten többször is elszoktunk látogatni Sakurával a Kawaguchi-tóhoz és mindig viszek, egy száll bíbor jácintot. A sok sírás után haza vesszük az irányt. Miután hazaérünk, elbúcsúzunk, és mindketten haza megyünk. Otthon még veszekedek egy sort anyukámmal, hogy hol voltam, megint de majd egyszer, talán ha megtudja, akkor meg fog érteni addig nem hiszem. Másnap megint ugyanígy kezdődött a napom. Ismét át kellett élnem ugyan azokat az órákat. Suli után mikor már felakartam szállni a buszra megláttam valami furát a suli melletti erdőben majd szó nélkül ledobtam a táskám és berohantam az erdőbe. Mikor beértem semmit és senkit nem találtam ott. Mire visszafordultam a busz már elment Sakura pedig csak ott állt és nevetett.

- Mit láttál? – kérdezte Sakura.

- Nem tudom. – mondtam kissé ijedt hangon.

Nem tudom mi volt az, de nem tetszett a kinézete. A hang pedig hasonlított…

- Jössz már Ino? – szakította meg a gondolatmenetemet Sakura.

- Igen megyek. – mondtam.

- Ha ilyen tempóban jössz a következő buszt is lekéssük. – mormogta az orra alatt Sakura.

Miután hazaértünk elköszöntünk és hazamentünk. Egész este azon járt az eszem, hogy mi volt az az erdőben. De semmire sem jutottam. Már éjfél volt, mikor valaki megint megszólított. Kinéztem az ablakon és senki sehol. Úgy döntöttem inkább lefekszem, mert lehet, hogy csak beképzelem ezeket a hangokat, mert már fáradt vagyok. Ledőltem az ágyamra és elaludtam. Reggel mikor lementem anyukám csak ült a kanapén és nézte a kikapcsolt tv-t. Ránéztem, megszólítottam, de nem válaszolt. 1-2 perc elteltével rám nézett és csak annyit kiabált, hogy:

- Minden a te hibád. Te tehetsz mindenről. Nem segítettél rajtuk. – mondta majd összeesett.

A hangja… Megint ez a hang… Annyira ismerős. De nem tudtam hová tenni. A nyitott ablakok hirtelen becsapódtak a tv bekapcsolódott és lejátszott egy régi videót, amelyen egy gyerek volt és nagyon hasonlított… Nem az nem lehet, ilyen nem létezik, majd gyorsan kikapcsoltam a tv-t és elrohantam otthonról. Odakint Sakura várt, de nem figyeltem rá csak szaladtam a buszhoz. A buszmegállóban utolért, majd rám nézett és csak annyit kérdezett egyfolytában, hogy:

- Te is? Veled is? Az nem lehet. – nézett rám lesokkolt arccal.

Nem tudtam mire gondol. Vajon vele is ez történt volna? Akkor ő miért volt ilyen nyugodt? Emlékszem! Ez volt, amit a múltkor mesélt, most már tudom! Ránéztem Sakurára majd valamit megpillantottam a háta mögött valaki ott állt és csak nézett. Láttam, hogy jön a busz és gyorsan felrohantunk rá. A busz elindult majd negyedóra utazás után már majdnem ott voltunk mikor valaki kiszaladt a busz elé. Amikor ránéztem rám mutatott és azt suttogta:

- Fizess a szellemnek.

Nagyon megrémültem, de ekkor valaki megfogta a vállam és azt kérdezte.

- Jól vagy? Minden rendben?

Hátra néztem és akkor láttam meg, hogy Sai az. Ekkor már végképp majd kiugrott a szívem a helyéről.

- Te is láttad? – kérdeztem tőle elcsukló hangon.

- Mire gondolsz? Én nem láttam semmit. – mondta, majd leültetett a legközelebbi székre.

Beértünk a suliba és felmentem a számtech terembe, majd leültem a leghátsó géphez. Bejött a tanár, majd megkezdődött az óra. Egész nap az járt a fejemben, ami reggel történt. Nem tudtam kiverni a fejemből. Vajon ő lett volna?