Az én történetem
sem kezdődhetne különösebben, mint más lány története. Ugyanúgy én is minden
reggel felkelek, majd elkészülök és útnak indulhatok abba a fránya haszna nincs
iskolába és viselhetem az egész napos szívatásokat... De legalább a napjaimat
felvidítja Sai. A suli legmenőbb fiúja. Persze azzal is tisztába vagyok, hogy
úgyse figyelne fel rám pont ő. Hisz ott van megannyi szebbnél-szebb lány én meg
köztük úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger a szó szoros értelmében... Na,
mindegy hagyjuk is inkább az iskolai problémáim. A napom viszont itt még nem ér
véget, ugyanis ha már végre kicsengetnek az utolsó órámról, amit mellesleg „Hitler”
tanár úrral kell túlélnem. Ő a suli legrosszabb és egyben legidegesítőbb
tanára. Minden órán csak azt kell hallgatnom, hogy így nem tanulok, úgy nem
figyelek oda (blah-blah-blah…)
Egyébként igazán
elszégyellhetném magam, hogy még be sem mutatkoztam. A nevem Ino. Tudom, nem a
világ legkülönlegesebb neve, de ha ezzel kell együtt élnem, nincs mit tennem,
el kell fogadnom. Na, mindegy inkább térjünk vissza a ,,mesémre" (Bár ezt
a történetet nem épp mesének nevezném...)
Az óra után
találkozok a világ legjobb fej csajával Sakurával. Felszállunk a világ legkoszosabb
és legbüdösebb buszára és indulunk haza. Japán egyik legszebb városban
Jokohamában élünk. A héten többször is elszoktunk látogatni Sakurával a
Kawaguchi-tóhoz és mindig viszek, egy száll bíbor jácintot. A sok sírás után
haza vesszük az irányt. Miután hazaérünk, elbúcsúzunk, és mindketten haza
megyünk. Otthon még veszekedek egy sort anyukámmal, hogy hol voltam, megint de
majd egyszer, talán ha megtudja, akkor meg fog érteni addig nem hiszem. Másnap
megint ugyanígy kezdődött a napom. Ismét át kellett élnem ugyan azokat az
órákat. Suli után mikor már felakartam szállni a buszra megláttam valami furát
a suli melletti erdőben majd szó nélkül ledobtam a táskám és berohantam az
erdőbe. Mikor beértem semmit és senkit nem találtam ott. Mire visszafordultam a
busz már elment Sakura pedig csak ott állt és nevetett.
- Mit láttál? –
kérdezte Sakura.
- Nem tudom. –
mondtam kissé ijedt hangon.
Nem tudom mi volt az,
de nem tetszett a kinézete. A hang pedig hasonlított…
- Jössz már Ino? –
szakította meg a gondolatmenetemet Sakura.
- Igen megyek. –
mondtam.
- Ha ilyen
tempóban jössz a következő buszt is lekéssük. – mormogta az orra alatt Sakura.
Miután hazaértünk
elköszöntünk és hazamentünk. Egész este azon járt az eszem, hogy mi volt az az
erdőben. De semmire sem jutottam. Már éjfél volt, mikor valaki megint
megszólított. Kinéztem az ablakon és senki sehol. Úgy döntöttem inkább
lefekszem, mert lehet, hogy csak beképzelem ezeket a hangokat, mert már fáradt
vagyok. Ledőltem az ágyamra és elaludtam. Reggel mikor lementem anyukám csak
ült a kanapén és nézte a kikapcsolt tv-t. Ránéztem, megszólítottam, de nem
válaszolt. 1-2 perc elteltével rám nézett és csak annyit kiabált, hogy:
- Minden a te
hibád. Te tehetsz mindenről. Nem segítettél rajtuk. – mondta majd összeesett.
A hangja… Megint
ez a hang… Annyira ismerős. De nem tudtam hová tenni. A nyitott ablakok
hirtelen becsapódtak a tv bekapcsolódott és lejátszott egy régi videót, amelyen
egy gyerek volt és nagyon hasonlított… Nem az nem lehet, ilyen nem létezik,
majd gyorsan kikapcsoltam a tv-t és elrohantam otthonról. Odakint Sakura várt,
de nem figyeltem rá csak szaladtam a buszhoz. A buszmegállóban utolért, majd
rám nézett és csak annyit kérdezett egyfolytában, hogy:
- Te is? Veled is?
Az nem lehet. – nézett rám lesokkolt arccal.
Nem tudtam mire
gondol. Vajon vele is ez történt volna? Akkor ő miért volt ilyen nyugodt?
Emlékszem! Ez volt, amit a múltkor mesélt, most már tudom! Ránéztem Sakurára
majd valamit megpillantottam a háta mögött valaki ott állt és csak nézett.
Láttam, hogy jön a busz és gyorsan felrohantunk rá. A busz elindult majd
negyedóra utazás után már majdnem ott voltunk mikor valaki kiszaladt a busz
elé. Amikor ránéztem rám mutatott és azt suttogta:
- Fizess a szellemnek.
Nagyon
megrémültem, de ekkor valaki megfogta a vállam és azt kérdezte.
- Jól vagy? Minden
rendben?
Hátra néztem és
akkor láttam meg, hogy Sai az. Ekkor már végképp majd kiugrott a szívem a
helyéről.
- Te is láttad? –
kérdeztem tőle elcsukló hangon.
- Mire gondolsz?
Én nem láttam semmit. – mondta, majd leültetett a legközelebbi székre.
Beértünk a suliba
és felmentem a számtech terembe, majd leültem a leghátsó géphez. Bejött a
tanár, majd megkezdődött az óra. Egész nap az járt a fejemben, ami reggel történt.
Nem tudtam kiverni a fejemből. Vajon ő lett volna?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése