6. fejezet: Mi vagyok valójában?

- Mit tettél Stiles? Válaszolj már! - fogtam meg a torkát.

- Ne nyúlj hozzám! - szorította meg a kezem és mélyen belenézett a szemembe.

– Engedj el, ez fáj! - kiabáltam rá.

- Sajnálom Ino! Nem akartam!

- De mit tettél? - kérdeztem.

- Az anyád...

Nem vártam meg, hogy befejezze, hanem lerohantam a lépcsőn anyának kiabálva. De nem jött válasz. A ház előtt valaki ott feküdt a fűbe. Féltem, hogy anya az. Odarohantam, letérdeltem és átfordítottam. Nem hittem a szememnek. A nagynéném volt az. Meghalt. De nem átlagos módon. A torka ki volt tépve. Akkor mégis hol az anyám? Berohantam az erdőbe. Az erdő közepén állt valaki. Odakiabáltam neki.

- Anya te vagy?!

Válasz viszont már nem érkezett. Ekkor elkezdett szaladni, én pedig utána. Majd hirtelen eltűnt. Visszasiettem Stiles-hoz, hogy mégis hol van anya. A házban egy váratlan dolog történt. Az anyám ott aludt a kanapén, Stiles pedig a saját házában volt. Kiszaladtam a ház elé, vajon ott van-e még a nagynéném. Legalábbis a teste. De sehol nem volt. Nem tudtam mi történik. Megláttam a nagynéném a teraszon. A hintaszékben aludt. Bementem, lefürödtem és lefeküdtem. Másnap reggel anya költött 5 órakor, hogy valaki van az ablakomba. Először nem hittem neki mivel az én szobám az emeleten van, és sehogy nem lehet az ablakomban állni. Odanéztem és igaza volt. Valaki ott állt.

- Anya! Menj le, és zárkózz be a fürdőbe és csak akkor nyisd ki, ha én kopogok! Senki másnak ne nyisd ki az ajtót! - utasítottam.

Én lassan odasétáltam az ablakhoz és le sem vettem a szemem arról, aki ott állt. Ahogy egyre közelebb értem megláttam, hogy egy férfi az. Hálának a függöny miatt kintről nem lehetett belátni. A telefonomért nyúltam, majd Stiles számát tárcsáztam. Hamar felvette, én pedig remegő hangon elmondtam neki, hogy valaki van az ablakomba. Azt mondta, máris megnézi.. Leszaladtam a fürdőhöz és bekopogtam.

- Én vagyok az, engedj be!

Anya kinyitotta az ajtót majd megölelt.

- Jól vagy? - kérdezte.

- Nem tudom hova lett! - fogtam a fejem.

- Jobb lenne, ha ma nem mennél iskolába. Viszont nekem ma el kell mennem San-Franciscoba dédnagyapád temetésére.

- Ma lesz? Én miért nem mehetek?

- Nem. Holnap. Tudod, hogy a dédnagyapád családja nem szeret. Szerintük te nem átlagos vagy. De tudod, hogy gyogyósok. - nevetett.

- Hogy értik, hogy nem vagyok átlagos?

- Sehogy kicsim. Ezzel ne törődj. Mindig is bolondok voltak. Na, de nekem két óra múlva indul a gépem, szóval mennem kell pakolni.

Nem tudom, hogy mi történt. Stiles viszont eltitkol előlem valamit, muszáj megtudnom, hogy mit.

- Mindjárt jövök! - kiabáltam kifelé menet.

Átmentem Stiles-hoz, és kopogás nélkül benyitottam, majd felrohantam a szobájába.

- Mit titkolsz előlem? - nyitottam be.

Azonban Stiles nem volt a szobájában. Lementem, és körül néztem, de lent sem találtam. Kimentem, de az udvaron sem találtam. Hallottam valamit a pincéből. Halkan lementem a lépcsőn és óvatosan benyitottam. Nem hittem a szememnek. Egy nő és egy férfi volt odalent. A kezük a plafonhoz volt kötve, szájuk pedig beragasztva. Közelebb mentem hozzájuk. A szemük tiszta könny volt, ruhájuk véres, arcuk koszos. Le akartam szedni a szájukról a tapaszt. De elkezdtek rángatózni mintha nem akarnák. Valami olyasmit próbáltak mondani, hogy bújjak el, mert megtalál. Nem értettem kire gondolnak. Meghallottam, hogy recseg a lépcső. Az ajtóra néztem, majd vissza rájuk. A fejükkel mutattak a szoba végébe egy ládához. Odaszaladtam és belebújtam. Volt egy kicsi lyuk az oldalán ahol pont kiláttam. Egy férfi volt az. Nagyon emlékeztet valakire. Hirtelen eszembe jutott. Ugyanúgy néz ki, mint aki az ablakomba volt este. Igen. Végre emlékszem mi történt. A nagy gondolkozásban észre sem vettem, hogy kiment a férfi. Kimásztam a ládából és odasétáltam hozzájuk. Majd egy hirtelen mozdulattal letéptem a lány szájáról a tapaszt. Kioldoztam és aztán a fiút is.

- Gyertek velem. Tudok egy helyet, ahol nem talál rátok. - ragadtam meg kezüket.

Kivezettem onnan és felvittem őket a szobámba.

- A nagyapám régen mindig óvott valamitől, de soha nem mondta el, hogy mitől. Azt mondta csak akkor bújjak ide, ha életveszélyben vagyok és ti most abban vagytok.

Az ajtó az ágyam alatt volt, és egy titkos szobába vezetett a ház alá. Nem mentem le soha, mert nem volt rá szükségem. Idáig. A szobát kívülről nem lehet látni. A falak mentén sem. Soha nem értettem mitől óv ennyire a nagypapám. De most nem ezzel törődtem. Levezettem őket.

- Tessék! Hoztam nektek tiszta ruhát és egy kis ennivalót.

- Köszönjük!

- Ugyan. Ino vagyok. - nyújtottam kezem.

- Te vagy Ino? - kérdezték egyszerre kimeresztett szemekkel.

- Igen. Miért?

- Hisz te vagy az, akit keresünk. Segítened kell.

- Mégis ki vagyok?

- A legendás szellemharcos unokája.

- Micsoda?

- Úgy hívnak, Idéző.

- Nem tudom miről beszéltek, de szerintem összetévesztetek valakivel.

- Nem. A nagyapád, Jack az olyanoktól védett, mint mi. De nyugi mi nem bántunk. Éppenséggel mi is a saját fajtánk elől menekülünk. - nyugtattak.

- Mert mégis mik vagytok ti?