10. fejezet: Édesapám halála

Felszaladtam és megláttam Sakurát a földön ülve.

- Sakura! – kiabáltam.

Ő felkapta a fejét és elkezdett rohanni hozzám. Megöleltük egymást és elsírtuk magunkat.

- Mégis mi történt? – kérdezte sírva.

- Semmi. – öleltem meg.

Tudom, nem kellett volna hazudnom. De nem mondhatom el neki, hogy majdnem megölt. Ráadásul ki volt vágva a szeme, és össze volt varrva a szája.

- Junichi?! – nézett a hátam mögé Sakura.

Elengedett és odarohant, hogy megölelje. Kijöttek a többiek is. Én odamentem Stileshoz és nyomtam egy puszit az arcára.

- Ti csak nem? – néztek ránk a többiek.

- De. – válaszoltuk egyszerre.

Igen. A világ leghelyesebb fiúja az enyém.

- Ino! – nézett rám Stiles.

- Hmm? – kérdeztem.

- Ő meg ki a fene? – kérdezte.

- Ezt én is tudni akarom! – mondta Derek. – Hiszen kis híján, majdnem megölt! – mérgelődött.

- Junichi! – kiabáltam nevetve. – Gyere csak ide!

- Tessék? – állt mellém.

- A többiek arra kíváncsiak, hogy ki vagy? – kacsintottam.

- Nos! Én Ino bátyja vagyok. – nevetett.

- De hiszen te meghaltál! – kimeredt a szemük.

- Igazából csak megrendeztük a halálom anyámmal és a húgommal, hogy megszökhessek a vadászok elől.

- Mit akarnak tőled a vadászok? – kérdezte Derek.

- Van nálam valami, ami nekik kell.

- Micsoda? – kérdezték a többiek egyszerre.

- Egy emlék. A születésének emléke. – válaszoltam.

- Mégis minek nekik a születési emléked? – kérdezte John.

- Mert amikor megszülettem a szüleim rájöttek, hogy a normál embernél sokkal okosabb vagyok. Már kicsiként tudtam olyan dolgokat, amiket senki más. Tudtam az összes természetfeletti lényről és megtudtam őket állítani. – mondta Junichi.

- Ha megkapják a születésed emlékét, akkor megtudják a titkod és felhasználják. Nemde? Ezért bujdostál. – mondta Malissa.

- Pontosan. Ezért vert édesapám. Mert ő is tudni akarta, de senkinek nem mondtam, csak Inonak. – nézett rám.

- Jobb lesz, ha hazaindulunk, mielőtt a nővérem megtalál minket. – mondtam.

- Miatta már nem kell aggódnod! – mosolygott Sophie és John.

- Mégis miről beszéltek? – értetlenkedtem.

- Megöltük. – mondta Stiles.

- Eggyel kevesebb gond. – nevettem.

Útnak indultunk haza. Hála az égnek, senkinek nem lett komolyabb sérülése és végre Sakura is előkerült. Junichi pedig végre velünk lehet, és nem kell többet bujkálnia.

- Ino! Mégis mi történt apával? – jött oda.

- Elkapták. Elrángatták a Kawaguchi-tóhoz, kivágták a szemét és összevarrták a száját, mert nem mondta el, hogy hol vagyunk. Én csak zokogva néztem, hogy mi történik. Apám utoljára rám nézett és azt suttogta: „Csukd be a szemed!”

- Én csak zokogtam, megfordultam és elkezdtem szaladni. Azóta is kísért, amit láttam. Ha lehunyom a szemem, megjelenik és engem hibáztat. Amikor csak van időm, viszek a tóhoz egy szál bíbor jácintot. – mondtam könnyeimmel küszködve.

- A szomorúság virága. Nem te vagy a hibás! – ölelt meg.

- Jó érzés újra megölelni. – vigyorogtam.

Otthon bementünk és leültünk.

- Kértek valamit? – néztem a többiekre.

- Nem. – mondták egyszerre.

- Nekünk most mennünk kell. Így is elég próbatételnek voltunk kitéve. – fogta meg mosolyogva Sophie a hasát.

- Csak nem? – csillant fel a szemünk.

- De. – vigyorogtak.

- Gratulálunk! – mondtuk egyszerre.

- Köszönjük! Sziasztok! – kiabálták a kapuból.

- Sziasztok! – kiabáltunk mi is.

- Felmegyünk a szobámba? – néztem a többiekre.

Derektől még útközben elváltunk. Azt mondta sietnie kell haza.

- Menjünk. – mondták.

Odafent még beszélgettünk egy kicsit, majd Malissa is hazament.

- Nem alszol itt? – néztem Stilesra.