11. fejezet: Barát vagy ellenség?

- Nem zavarok? - nézett rám.

- Ha zavarnál nem kérdeztelek volna meg. - nevettem.

- Most már ideje nekünk is mennünk. - állt fel Sakura és Junichi.

- Oké. De hát te nem itthon alszol? - néztem Junichira.

- Sakuránál alszom. - pirultak el.

- Okés. Sziasztok! - mondtuk Stilessal.

- Sziasztok!

Az este hamar elaludtunk, mert nagyon fáradtak voltunk. Reggel hangos beszédre lettünk figyelmesek.

- Kik vannak odalent? - kérdeztem.

- Nem tudom. Megnézem, te maradj itt. - állt fel Stiles.

Lement és szétnézett. Mikor visszajött elég furán nézett rám.

- Kik azok?

- Ha elmondom nem mész le veszekedni? - ült le mellém.

- Miért veszekednék? - értetlenkedtem.

Az anyukád és Malia jöttek haza. Amikor ezt kimondta olyan fájdalom töltött el, mint még soha. Egyrészt lementem volna és mindkettőjüket kizártam volna az életemből másrészt mégis csak az anyámról és a "nevelő" anyámról van szó.

- Lemegyek. - álltam fel.

- Jó. De én is megyek veled a biztonság kedvéért. - fogtam meg a kezem Stiles.

Lementünk a lépcsőn én pedig odamentem "anyához".

- Anya!

Éreztem, hogy ez nem helyes. Nem őt kéne anyának szólítanom. De mégis csak ő nevelt fel Malia pedig nem is törődött velem. Soha nem is keresett. Amikor ezt kimondtam elfordultam és odamentem Maliához. Ő csak nézett és megölelt. A szememből kicsordult egy könnycsepp és végig folyt az arcomon. Éreztem, hogy ő is sír.

- Sajnálom. - súgta a fülembe.

Én nem válaszoltam csak még szorosabban átöleltem. Hirtelen valaki megfogta a vállam. Hátra fordultam is megláttam anyát.

- Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el. Mióta az anyukád voltam saját gyerekemként tekintettem rád. De a szívem legmélyén éreztem, hogy ez nem helyes. Azt hittem, ha egyszer, majd rájössz, utálni fogsz.

- Nem utállak. Hisz mégis csak te voltál az, aki felnevelt, óvott és dédelgetett. - öleltem meg.

- De így, hogy már tudod, hogy nem én vagyok az anyukád, be szeretnék mutatkozni. Brenda vagyok, Derek nővére. - nyújtotta a kezét.

- Derek nővére? - néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Igen. - lépett be Derek.

- Miért nem mondtátok el? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- A te érdekedben. - fogta meg a vállam Stiles.

- Nekem most kell egy kis idő. - szaladtam ki az ajtón.

Láttam, hogy Stiles áll az ajtóban és csak néz. De nem érdekelt futottam, ahogy csak tudtam. Úgy döntöttem elmegyek egy kicsit San-Franciscoba, a nagymamámékhoz. Felszálltam a vonatra és útnak indultam. Útközben elaludtam és mikor magamhoz tértem egy srác ült velem szembe és nézett. Nem nyitottam ki a szemem, mert kíváncsi voltam, hogy mire készül. Amikor felállt és közeledni próbált, megmozdultam.

- Meg ne próbálj közelebb jönni! - mondtam még mindig csukott szemmel.

- Ezt meg, hogy?

- Attól, mert csukva van a szemem még mindent hallok. - nevettem és ránéztem.

- Theo vagyok. - nyújtotta a kezét.

- Ino. - fogtam meg.

- Na és merre mész? - kérdezte miközben az ablakon bámult kifelé.

- San-Franciscoba. A nagymamámék.

- Én is oda tartok. Az apámhoz. - nézte továbbra is a tájat.

- Anyukád? - ültem fel.

- Még születésemkor meghalt. Apámnak választania kellett, hogy anya vagy én. Anyám könyörgött neki, hogy engem válasszon. Ezért nem bír annyira. Néha a fejemhez szokta vágni, hogy minden az én hibám és nem engem kellett volna választania. - vonta meg vállát.

- Dettó. Csak nekem az apám halt meg. Ráadásul nem rég tudtam meg, hogy az, aki felnevelt nem az anyám, hanem a legjobb fiú barátom nővére, és akit a nagynénémnek hittem az igazából az anyám. - vontam meg én is a vállam.

- Na, jó. Ezt te nyerted. - nevetett.

Jó érzés volt egy kicsit gondok nélkül lenni és normális tininek érezni magam.

- Na és van testvéred? - nézett rám.

- Igen. Egy bátyám. Na és neked?

- Nincs. Pedig néha jó lenne, ha lenne. Elmondanám neki a gondjaim, sírnék a vállain. Elmesélném neki, hogy milyen, széplánnyal találkoztam a vonaton. - nevetett.

- Ez aranyos. - mosolyodtam el. Köszönöm, de van barátom. - nevettem.

- Ő hogy-hogy nincs itt? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát, annyi minden történt, hogy kellett egy kis magány. Így hát eljöttem otthonról és gondoltam meglátogatom a nagymamám.

- Értem.

Annyit beszélgettünk, hogy arra lettünk figyelmesek, hogy már San-Franciscoba vagyunk. Leszálltunk és körbe néztem.

- Mi a baj? - nézett rám értetlenül Theo.

- Nem igazán tudom, hogy mi merre van. Igazából most vagyok itt először. - nevettem a tarkómat vakarva.

- Segítsek? - nézett rám.

- Megtennéd?

- Persze. Úgyis minél kevesebb időt akarok az apámmal tölteni. - nevetett.

- Köszönöm. - öleltem meg.

Nagyon megkedveltem Theot mint barátot.

- Ugyan semmiség. - vont vállat.

- Akkor induljunk! - mentem előre.

- Ino! - szólt utánam Theo nevetve.

- Hmm? - néztem hátra.

- Másik irány. - nevetett.

- Oh. - nevettem.