Mivel ő is olyan, mint én, tudta mire készülök. Mikor
betöltöttem a 13-dik életévemet, már tudtam, nem épp egy átlagos gyerek vagyok.
Volt valami, amit már akkor felfedeztem magamon. Ha összpontosítok valamire,
akkor az erőm háromszor akkorára nő meg. Ha kiesek a koncentrációból egy harc
közben akár rosszul is elsülhet, ugyanis olyankor az, amire összpontosítok az
ellenkezőjét váltja ki. Olyankor a testem nem én uralom, és akár a szeretteimet
is képes vagyok megölni gondolkozás nélkül. Derek tudta mit vállalok ezzel, és
mégsem állított meg. A két férfi hirtelen elkezdtek csapkodni a farkukkal
próbáltam kitérni előlük. A baloldalinak bevertem egyet, majd az akkorát
repült, hogy a falon is nyomot hagyott. Ekkor a jobboldali hátulról támadt.
Mire megfordultam Stiles ott állt és harcolt. Én csak néztem mennyire
elképesztő.
- Nem akarsz segíteni? - nézett rám a földön feküdve.
- De! Persze! Csak elképedtem. - rohantam oda.
Felkaptam Stilest és odavittem a többiekhez. Én visszamentem
és harcoltam. Hamar véget ért. Belerúgtam egy hatalmasat, ő pedig neki csapódott
a falból kiálló vasrúdnak az pedig átszúródott a testén.
- Nem semmi. - képetek el a többiek.
- Mégis mik voltak ezek? - sétáltam oda.
- Nem tudjuk. De jobb lesz, ha minél hamarabb
kiderítjük.
- A nagyapám holmijai között van egy könyv, amiben
minden természetfeletti lény benne van. – mondtam.
- Rendben! Akkor te és Malissa visszamentek és
megnézitek, mi pedig kihozzuk Sophiet. – szaladt be Stiles és John.
- Gyerünk! – mondta Malissa.
Elég gyorsan hazaértünk. Otthon felszaladtunk a
szobámba, és elővettem a szekrényem mögül egy nagy dobozt. Kinyitottam, majd
kiszedtem a legaljáról egy vastag és poros könyvet. Már vagy egy órája
lapozgattuk, de nem találtunk semmit.
- Várj Ino. – kapott a kezemhez Malissa mikor épp
összeakartam csukni a könyvet.
- Mi az? – néztem rá.
- Ezen a képen olyanok vannak nem? – nézett a könyvre,
majd rám.
- Squamata! - válaszoltam.
- Azonnal szólnunk kell Stilesnak. – álltam fel
sietve.
- De mégis mik ezek?
- Olvasd el! – néztem rá.
- Ó, te jó ég! – állt fel.
- Meg kell őket mentenünk! – kiabáltam Malissara aki
teljesen le volt fagyva.
Elindultunk vissza, hogy figyelmeztessük Stilest és
Johnt, ugyanis a könyv azt írta, hogy ezeket csak én vagy Derek tudjuk legyőzni,
ugyanis olyan gyorsak, hogy nem lehet őket követni. A harapásuk halálos. Olyan
mennyiségű mérget juttatnak az ember testébe, hogy szépen lassan lebénul, és
addig szenved, míg a légcsövei el nem záródnak.
- Ino! Kérdezhetek valamit? – nézett rám Malissa.
- Persze.
- Derek tudta, hogy mire készülsz?
- Igen. Mikor 13 éves voltam, én már akkor tudtam,
hogy nem vagyok átlagos gyerek és, hogyha összpontosítok valamire, akkor az
erőm a háromszor akkorára nő meg. Ha kiesek a koncentrációból egy harc közben,
akár rosszul is elsülhet ugyanis olyankor az, amire összpontosítok az
ellenkezőjét váltja ki. Olyankor a testem nem én uralom és akár a szeretteimet
is képes vagyok megölni gondolkozás nélkül. De ezt nem mondhatod el senkinek.
Kérlek! – néztem Malissara.
- Nyugi, nem mondom. De miért nem állított meg? –
kérdezte.
- Ezt még én sem tudom.
Mikor odaértünk megpillantottuk Dereket. Egy kard volt
a kezében és éppen egy férfival harcolt.
- Hol vannak Stiles-ék? – néztünk körül.
- Nem tudom. Addig keresd, meg őket, én segítek
Dereknek. – kezdtem szaladni.
- Oké! – kiabálta Malissa, majd befutott.
Mire odaértem Derek pont a földre került, és a férfi le
akarta szúrni a saját kardjával. Elé álltam, feltartottam a kezem kivédve ezzel
a szúrást.
- Nem hiszek a szememnek. – mosolyodott el.
- Junichi! – öleltem meg, majd sírva fakadtam.
Ekkor az ajtón kiléptek a többiek, John hozta Sophiet,
Malissa pedig egy másik lányt. Nem tudtam ki az, de most nem is ez volt a
lényeg, Hisz, újra láthatom Junichit.
- Ino! - kiabált Derek. Hátrafordultam és ránéztem -
Stiles. – mondta könnyes szemekkel.
- Az nem lehet! – Berohantam és kiabáltam. - Stiles!
Hol vagy? – Nem érkezett válasz.
Találtam egy lépcsőt, amin lerohantam. Megpillantottam
Stilest a földön feküdve és vérzett az egész teste. Odaszaladtam és
letérdeltem. Sírva fakadtam és rádőltem mellkasára. Ránéztem az arcára, és
hosszasan megcsókoltam még utoljára. Elemeltem a fejem és tovább sírtam, amikor
rácsöppent egy könnycsepp az arcára és végig folyt. Hirtelen megszólalt.
- Köszönöm! – mosolygott.
- Stiles! – csillant fel a szemem.
- Szeretlek. – mondta könnyes szemekkel.
- Én is! – majd megcsókoltam.
Felült és megfogta a sebeit.
- De mégis mit köszönsz? – néztem rá könnyes
szemekkel.
- A könnyeid…
Ekkor lerontottak a többiek.
- Ino! – szólt Malissa. - Valaki vár odakint.
- Mégis kicsoda? – felálltam és felemeltem Stilest is.
- Sakura. – mosolygott Stiles.
- Hogy? Életben van? – könnybe lábadt a szemem.
- Igen, őt is fogva tartotta a nővéred. – jött le John,
oldalán Sophie-val.
- Sophie! – szaladtam oda hozzá és megöleltem.
- Téged is jó újra látni! – ölelt vissza.
- Megnézem Sakurát! – kiáltottam vissza a lépcsőről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése